A finn Ugaron

Popzene? Ugyan! Ez rock’n’roll music!
Ahogy a Torne folyón megindul a jégzajlás, és elemi erővel zúdul neki a hídlábnak a sok tábla, amelyek még pár nappal korábban összefüggő páncélként szorították a folyó mellkasát, s örökkévalóan merevnek tűntek…
A Torne Vittulajänkkä, azaz Picsamocsár folyója – ez a finn terület Svédország északi részén fekszik. A lakók kevesen vannak, és magukra hagyatva: a finneknek svédek, a svédeknek finnek, de legalábbis nem eléggé svédek. Nincs mit tenni, csak minél többet inni, és vigyázni az erkölcsökre. Persze tudjuk, hogy alul a víznek árja, és hiába szabályozta keményen a népek életét Laestadius, a lelkes hitszónok még a 19. században, a hormonok tombolnak. Meg a szegénység is: a puritán szokásokat nem is lenne miből feldíszíteni.
A ’60-as évek popforradalma azonban még ezen a vidéken is végigsöpör. Főhősünk és elbeszélőnk, a kis Matti gyermekkora ez: aszfaltozott út, lemezjátszó és villangitár.
A popkultúra pedig ezt a keménnyé fagyott, néma és szigorú vidéket töri össze, s talán a gyermekkort is, mert föl kell nőni.
(Részlet: így kerül a rákenrollmjúzik Vittulába.)

Tükröm, tükröd...

Miles Davis a jazz császára.
Augustusa.
Nem a zenei provinciákban folytatott küzdelmei révén grádicsozta fel magát, hanem az eleve számára kijelölt helyet töltötte be.
Ő volt az egyszemélyes aranykor. Mindenek origója. A jazz minden fontos mozgalma hozzá vezet vagy tőle indul ki. És minden fontos jazzszemélyiség vagy utódjának, vagy mesterének tekintheti.
Tény, egyéni adottságain kívül a megfelelő időszakban is kellett születnie. Karrierje a II. világháború végeztével kezdődött, amikor a jazz volt a legmenőbb zenei irányzat. Azt hallgatta mindenki, feketék, fehérek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy közben már Parker és Gillespie megkezdte a klasszikus jazzhagyományok átírását. Vagyis a jazz volt a szent irányzat, de már nem volt sérthetetlen. A zenerögzítési technika is ekkoriban, az 50-es, 60-as években vált a maival összehasonlíthatóvá. A stúdióban végzett utómunkálatok, például a vágás (noha még csak pengével oldották meg), illetve a kislemezek meghosszabbodása teret adott a komponistáknak. Miles Davis pedig kifejezetten alkotó, komponáló zenész volt. Harmadrészt a média egésze is ekkor jött rá, nem csak meglovagolni lehet a sztárságot, hanem eleve lehet sztárokat gyártani.
Davis tehát a legmenőbb zene legnyughatatlanabb megújítója volt, s nem éppen bársonyos modora révén a média frankón tudta az olyan cool fehérek mellé pakolni, mint Marlon Brando vagy éppen James Dean.
Ezért kivételesen szerencsés a magyar olvasó, mert egyszerre élvezheti a jazz Augustusának önéletírását és a róla szóló egyik legkiválóbb életrajzot.

Bevezetés a jelenbe

Tari Annamária bátor ember. A jelenről ír. Alapvetően arról, hogy ez a mi globális és technológiai társadalmunk hogyan alakította a lelkünket, a lelki problémáinkat. Teszi mindezt rendkívül higgadtan, kiegyensúlyozottan, mindenfajta tétovaság és bizonytalanság nélkül. Márpedig ehhez különösen nagy bátorság kell.
Mert a jelen nem olyan, mint a múlt vagy a jövő. A múlt és a jövő különbségei időben és térben távolodva egyre inkább elmosódnak. A 20. század elejéről mást gondolnak a nagyszüleink, mint mi, pedig ők sem éltek akkor. A 17. századról viszont már nem csak mi, magyarok, hanem Európában mindannyian nagyon hasonló képpel rendelkezünk generációtól függetlenül. Ugyanakkor egy japán fiatal bizonyára egészen mást gondol róla, de az Australopithecustól már mindannyian egyforma távolságra vagyunk. (Éppen ezért gyakori, hogy a jelen társadalmi helyzet ellenpontjaként nem pár száz évvel ezelőtti, hanem az archaikus társadalomból, a törzsi korszakból vett példákat szoktak említeni.)
A jelent illetően csak különbségekről beszélhetünk. A jelen mindenkinek más és más. Az én jelenem nem olyan, mint a többieké, tehát olyan sem, mint amilyen Tari Annamárié. És így van ezzel mindegyik olvasója. Mindegyikőnk másféleképpen éli meg a saját jelenét, s így eleve vitázva, kérdőjelezve olvashatunk csak egy ilyen könyvet. Ezért kell az írói bátorság.

Lengyelország szenilis történelme

Andrzej Bart regénye tökéletesen illeszkedik az irodalmi hagyományba. Egyszerűen bárhonnan közelítünk hozzá, számos irodalomtörténeti előkép sorakozik föl mögé. Az elbeszélő, d'Arzipazzi herceg halhatatlanságot vásárol, s egy festményből kibámulva érzékeli a történelem menetét. Az epizódok azonban nem madáchi színváltozásokban testesülnek meg, hanem inkább a pikareszk regényekre jellemzően. A képet, mint egy stoppost, viszik magukkal váltakozó gazdái, s így aztán még a történelem sem a nagy, meghatározó alakok életén keresztül tárul fel, hanem az átlagember tipikus és kisszerű sorsában. A misztikus alaphelyzet miatt ráadásul az egész hozzácsapható a mágikus realizmus stílköréhez, ami megint nagyon örvendetes, még ha itt tényleg inkább a realizmus dominál is. Szóval az egész nem a fausti nagyságú vonalba illeszkedik, hanem inkább a candide-i egyűgyűség jellemző rá. De a műről beszélve lehetetlen nem megemlíteni ezt a sok-sok irodalmi nagyságot, a sok-sok irodalmi alapélményt Goethétől kezdve akár Kerouacig. Az ennyire jól illeszthető alkotások eleve sikerre vannak ítélve, legalábbis szakmailag. Ami a szélesebb olvasóközönséget illeti, már nehezebb a helyzet. Mert hiába két jó barát a magyar s lengyel, azért ez a könyv úgy merül bele a lengyel történelembe, hogy az író egyfolytában poénkodik, márpedig a viccet csak úgy lehet érteni, ha az ember tisztában van a kifigurázandó főbb vonásaival.

Így éltek ti

John Lennon imád netezni. Olvasgatja férfitársai beszámolóit a kurvázásról, s közben egy társkereső szolgáltatáson hajszolja az igazit. Meg is fogja találni élete párját, akit történetesen Yoko Onónak hívnak. Igen, történetesen. Ahogy történetesen John Lennon foglalkozására nézve zenész, és az együttesének a neve Beatles. Csak éppen Stones-kitűzőt hord. Meg mondom, netezik, ráadásul utál sms-t írni. Vagyis ez a John Lennon nem az a John Lennon. Vagy csak részben. De részben ő én is. Meg nagyjából minden manapság élő fickó. Úgy 25 és 55 között mindenképp. De talán ezen határokon túl is. Csak a nők vannak kizárva ebből a nagy lelki közösségből, mert azért mégiscsak John. Vagyis John Lennon történetei a fikció kategóriájába tartoznak. S így John Lennon megintcsak több, mint John Lennon. S ha nem John Lennonnak hívnák, akkor akár olyan híres is lehetne, mint Esti Kornél vagy éppen Fülig Jimmy.

A szép és az okos

Szeretjük a festményeket. Illik is, mi meg aztán jólneveltek vagyunk. Rendszeresen járunk kiállításra, vannak otthon albumaink, még képernyőkímélőként is néha egy festményválogatás fut. Axiómaként jelenthetjük ki: egy rendes ember szereti a festményeket, kedvenc festője is van, akiről tud ezt-azt, talán még egy regényes életrajzot is elolvasott róla. És különben is, ha nem így alakult volna az élete, akkor talán eleve művészettörténésznek tanult volna. Mondjuk, hírneves zongorművész szeretett volna inkább lenni, de ahhoz tehetség is kell, míg a művészet értéséhez elég a kitartó szorgalom. Tehát utóbbi reálisabb vágynak tűnik. Még a múltba visszavetítve is inkább hihető, hogy csak véletlen ez az ügyvédi, üzletkötői stb. pálya.
És persze művészettörténészből a csillogóbb fajta lett volna belőle. Nem ám az, aki poros és rossz levegőjű műhelyében apró és jelentéktelen részleteken vívódik, beszélni csak érzelemmentesen képes, elvégre tudós, s még egy jó kis összeesküvés-elméletet sem tud rendesen összehozni.
Egy szóval éppen olyan művészettörténész lett volna belőle, mint amilyen Daniel Arasse.

Igazi amerikai?!

Piszkos Fred akadémiája

Lecke az irodalomnak

Vagy: pofon az irodalomnak. És az irodalomelméletnek, az egész irodalomtudománynak, sőt az egész irodalomértésnek: ha csak egy százalék sznobizmus szorult az olvasóba, már esélye sincs befogadni a művet. Ez az irodalom gengszterrepje. Amit az avantgárd, mindenfajta modernizmusok, az egész posztmodern tett, csak előzménye a Szlengblognak. Egy lépéssel a jövő felé! Egy mű, ami csak szalagcímekkel jellemezhető méltón. És a legdurvább, legegyértelműbb címlapszlogen: Ez az, ami odabasz, a többi csak lófasz.

A posztmodern személyiség

Mesterember - az írásban is

A címlapon egy már réginek, emiatt szokatlannak számító próbababa mögött, a bejárat üvegében tükröződik a fotós, Lugosi Lugo László, aki ebben a könyvben mint kritikus jelenik meg. A borító egyszerűen telitalálat, legalábbis elmond mindent. Adott egy fotós, egy hozzáértő, aki úgy örökít meg - ezúttal írásban - egy korszakot, hogy ő maga is jól kivehetően látszik a háttérben.

A banalitás maximuma

Ez a Háy János baromi banális egy alak. Csak mondja, írja ezeket a banális mondatokat, és abból felépülnek ezek a banális történetek, amelyek banális emberek banális életéről szólnak.
Én meg olvasom, és nem bírom letenni. Te jó ég, az egyik egy családi nagybácsi, a másik a szomszédom, aztán az egyik volt csajom, és aztán, nebassz, ez én vagyok... Na jó, még talán kimászom ebből a jellemhibából.
Ezek kortárs novellák.

Kaththea hagyományai

Veszélyes dolog az érzékenység. Érezhető az emberen. S akik szeretik a hatalmukat fitogtatni, célpontnak használják az ilyeneket. Megaláztatás, kirekesztés, álomvilág - egymásból következő állomások.
Másrészt az érzékenység vonzereje is nyilvánvaló. A kivetettek érzelmi alapon szerveződő közösségei a könnyűzene létjogosultságát adják meg.
Brian Molko, a Placebo frontembere is ilyen érzékeny kamasz volt. A könyv írója, Kaththea Azzurra Rowland szintén. Hogy ez a könyv melyikük lelki világáról szól inkább, nehéz megbecsülni - de talán minden szentimentális lélek a magáénak tekintheti.

A fogyasztói társadalom ellen

Ha az ember filozófiáról szóló könyvet nyit ki (már ha egyáltalán ki meri nyitni), akkor arra számít, hogy minden a görögökkel kezdődött. És akkor jön a litánia, hogy a történelemben okosabbnál okosabb filozófusok követték egymást, úgyhogy fület, farkat be, és gyerünk, polcoljuk fel a bölcsességeket.
Xavier Rubert de Ventós könyve azonban egyáltalán nem ilyen.
Itt a gyerekekkel kezdődik minden, meg a kávéval. Bizony!