Shakespeare-rel kell kezdenem (és talán vele is fejezem be): nála nagyszerűbben és egyszersmind fogyaszthatóbban senki nem tudta a kisszerűséget ábrázolni. Azonban adja magát a kérdés, ha a szabályozó gombokat középre állítjuk, akkor nem csúszik-e minden automatikusan közepesre? Következésképp: középszerű emberekről talán lehetetlen nem középszerű művet írni. Ennek elkerüléséhez legalábbis csalni kellene, és éppen azt játszani el, amit Térey kifejezetten nem akar: hogy még ezekben a körökben is néha, nagy ritkán megeshet valami nem középszerű.
Akármerre fordítom a fejem, az irodalom széles világában mindenütt olyan műveket látok, melyekben ha a szereplők nem különlegesek, akkor a történés, a körülmények állnak össze egyedien. Vagy Térey is ezt akarta, csak nem sikerült kidolgoznia? Hiszen lehet, hogy elégségesnek gondolta a nagy hideget, hogy majd ettől beindulnak a dolgok – a belső erők mégis úgy hozták, hogy behorpadt az egész? Alig hiszem. Elvégre a címadással jelezte, ez nem a világvége. Jó, jó, jégkorszak, de csak a legkisebb. Szinte említésre sem méltó. És ez nagy baj, hiszen mégiscsak 600 oldalról van szó szemben az említésre se méltó állapottal...

Újabb Nobel-statisztikák

Szegény irodalmi Nobel-díjasok – ahogy már írtam is – aligha rendelkeznek más ténylegesen összemérhető adattal a stabil évszámaikon kívül. Ugyanakkor némileg meglepő módon mindig csak azt nézik, a Nobel-díj átadásának évében ki hány éves volt. Hogy úgy egyébként hány évet éltek a Földön, no meg hogy hány évet éltek Nobel-díjasként, nem nagyon merül fel. Pedig legalább ez utóbbinak tényleg van értelme, hiszen a díjat értelmezhetjük a világtól érkező legfontosabb és legnagyobb megerősítő gesztusként, így fontos, hogy ezt követően mennyi idő adatik a felvértezett szerzőnek pályája kiteljesítésére.