„a Nővérek nem ismerik fel az okokat, a szenvedésük okait […] Mi a sok miért? És mi a válasz […], a hatalom prése és az emberi természet”
Sándor Iván: Cirkusz, ​mozi, ringlispíl, 14. oldal

Csehov: Három nővér
Színpadra adaptálta: Ciara Elizabeth Smyth
Gaiety Theatre, Dublin, 2025. október 8.
Fotók: Instagram - © Ros Kavanagh

Ez a rendezés már akkor megvett engem, amikor még el sem kezdődött a darab. Éppen csak leültem, és azonnal lenyűgözött a látvány: a szűkre függönyözött színpadot négyzet alakú dobogó töltötte ki a két oldalán sorba rendezett székekkel, hátul egy étkezőasztallal. Úgy teremtették meg a teret, hogy máris érződjék a lehatároltság. Evidens volt, hogy a szereplők könnyedén bemozogják ezt a semmi kis saját színpadot, elérnek a határáig, és nincs mód, hogy kitágítsák. Azt meg persze tudjuk, hogy a végén úgyis Natasáé lesz az egész.
Jól ki volt ez találva, és még azt is lehetővé tette, hogy a szereplők középre perdüljenek, amikor a mondanivalójuk kikívánkozott belőlük. Ránézésre még nem sejtettem, de ez a középre pellengérezés is egyike volt annak a sok eszköznek, amely kiemelte a figurák karikatúraszerűségét – aminek a tragikus sajnálatraméltósággal szembeni elsődlegessé tétele igazából eredeti megközelítés.

De ez mind semmi ahhoz a sokkhoz képest, amit Olga (Breffni Holahan) nyitó megszólalása okozott. Ő a legidősebb nővér, a legkomolyabb is egyben, aki viseli elsőségének felelősségét. Olyan valaki, aki sóhajtva, de valamiféle, legalább külsődleges reményt magára erőltetve szokott megszólalni. Erre itt! Ez az erőltetett önfegyelem neurotikus túlzásban bukott felszínre. A színésznő beharsogta, bevigyorogta, betúlmozogta a jelenetet. Az Olgában jelenlévő méltóság fel sem merülhetett. Szinte sajnáltam, hogy nem körülötte forognak az események.

Ciara Elizabeth Smyth átdolgozása elbizonytalanított, hogy vajon ez a darab még mindig Csehov művének nevezhető-e? De a válasz persze igen, ez alapvetően Csehové, ám egy olyan anyag került a rendező Marc Atkinson Borrull kezébe, amely a megszokottal szemben dinamikus előadást tett lehetővé.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
Mindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.