Az előző cikkemben arról írtam, miért is gondolom lehetetlennek a következő irodalmi Nobel-díjas megtippelését. A nagyszámú méltó jelölt és a többfős zsűri személyes elképzeléseinek keveredése a két legfőbb ok. Na meg az újabban abszolút szivárgásmentes működés…
Ugyanakkor mivel a botrány után újrarendeződött tagság immár 7 Nobel-díjast kiválasztott, és a munkájukat alapvetően nyugodt légkörben, kiegyensúlyozottan folytatják, érdemes megvizsgálni a díjazottaikat, és talán néhány következtetést még akár le is tudok vonni.
Ha mást nem, azt, hogy nem következik mindebből semmi.

Nemi egyenlőség: egy ide, egy oda
A legfeltűnőbb a nemi sorminta.
Már az első, 2019-es dupla átadásnál egy női és egy férfi díjazottat hirdettek ki, és ehhez azóta is tartják magukat. Sőt, ez az elhatározás már valószínűleg korábban megszülethetett, még ha nem is a sorminta legelején, 2013-ban, amikor Alice Munro kapta a díjat. Ez akkoriban csak egy - éppenséggel már a 2000-es évek eleje óta meglévő, de nem túl szigorú - irányelv lehetett, mert éppen Bob Dylan után történt egy döccenés, hiszen Kazuo Ishiguro személyében ismét egy férfit választott az Akadémia - a rosszmájúak szerint azonban ez nem számít, mivel csak Bob Dylan díját javították ki, amit akkor gondolatban át kellene ugranunk…
Persze, hogy ez a mintázat meddig folytatódik, azt nem tudni. Lehet, éppen idén látják elérkezettnek az időt arra, hogy egymást kövessen két női díjazott - ami szintén forradalmi lenne, de ugyanakkor jól alkalmazkodna az írónők egyre növekő számához és jelentőségéhez.
Egyelőre én azzal a forgatókönyvvel számolok, hogy 2025-ben a férfiak köréből kerül ki a Nobel-díjas.
És ezzel tulajdonképpen a végére is értem az evidenciáknak. Innentől teljesen zavaros vizek következnek.

Nyelvi és kulturális sokszínűség
Ez egy nagyon érdekes szempont, mivel ezt az elvárást - a nemi kiegyensúlyozottság mellett - az Akadémia a megújulása egyik fő pilléreként határozta meg. A kritika korábban a legcsúnyábban úgy nyert megfogalmazást, hogy mindig a jóléti, idősebb fehér férfiak kapják a díjat (és minden egyéb jót a világban).

Ha A Da Vinci-kód túl banális

A klasszikus krimik atavisztikusan ketté osztják a világot. Az egyik felében Agatha Christie rajongói vannak, a másikban pedig a Sherlock Holmes-hívők. Igen, az első csoport az írónő nevével fémjelezhető, míg utóbbi a főhősével. Az előbbiben a vidéki Anglia zöld füvén oldják meg a függönyös ablakok mögé rejtett titkokat, míg utóbbiban a dekadens nyomozó a város sikátoraiba szorult torz lelkek ügyleteit deríti fel. Bár én az utóbbi híve vagyok, megnyugtatok mindenkit, Martínez regénye a két, egymást kizáró világ legjobb tulajdonságaiból építkezik.
De ez még mind semmi, az elbeszélő nem holmi fura idős hölgy, sem pocakos, s olykor túlságos polgárisággal naiv úr, hanem Burroughs hőseit idéző, acélos tekintetű, barna bőrű fiatalember. Egy igazi intellektuális sportember.