Az irodalmi Nobel-díj kihívói I.

Krasznakhorkai László irodalmi díja olyan reményeket ébresztett fel az irodalomkedvelőkben, hogy az olvasás, a magyar és a nemzetközi irodalom iránti érdeklődés felerősödik. Az irodalmi élet hírei gyakoribbá váltak a címlapokon, és még olyan átfogó írások is születtek, mint pl. Nyáry Krisztiánnak a magyar Nobel-esélyekről szóló összefoglalója. Ez juttatta eszembe, hogy van egy amerikai díj, amelynek a Nobeléhez mérhető magyar történelmi vonatkozásai vannak, és amely afféle Nobel-konkurensként jött létre. Ez a Neustadt International Prize for Literature, amelynek a győztesét néhány napon belül megismerhetjük.

Mi az a Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj?
A díjat 1969-ben alapították, viszont csak kétévente adják át. A ma már World Literature Today (WLT) nevű irodalmi magazin főszerkesztője, az észt Ivar Ivask ötlete volt, hogy kellene egy komoly nemzetközi irodalmi díj, amelyet az Egyesült Államok a sajátjának tekinthetne. Ezért is szokták amerikai Nobelként aposztrofálni.
A több mint fél évszázados történet mellett a presztízsét az 50 000 dollár pénzjutalom is emeli. A díjazott egy ezüstből készült sastollat (“silver eagle feather”) és természetesen egy oklevelet kap.
A pénzügyi hátteret a Neustadt család támogatása biztosítja. A cél, hogy a díj örökké működhessen („ensures the award in perpetuity”). A járulékos költségek mellett még ösztöndíjak, egyetemi megbízatások (pl. „Neustadt Professorship in Comparative Literature”), könyvtári részlegek (Neustadt Wing) stb. is a finanszírozás része.

(A bejegyzés a moly.hu-n született, és a kommentjei ott olvashatók.)

A Svéd Akadémia igazán bátor és szinte vakmerő döntéssel 2016-ban Bob Dylant tartotta érdemesnek az irodalmi Nobel-díjra. 
Az elkövetkező napok, hetek ennek az elemzésével, megértésével, elfogadásával vagy elutasításával fognak telni. 
Mindenesetre az Akadémia ezzel arra kért bennünket, hogy vegyük komolyan Dylant. 
Azaz ne csak generációs ikonnak, ne csak a tömegkultúra egyik érdekes termékének tartsuk őt. 
Ennek elutasítása nyilván együtt jár azzal, hogy az Akadémia tagjainak ellágyulásáról, józan ítélőképességük elhomályosulásáról kelljen szólni. 
Az elfogadás hozhat csodákat: például azt a belátást, hogy a popularitás mint kizáró érv Dylan Nobele esetében azért nem jöhet szóba, mert a magasirodalom regiszterében ő egyáltalán nem volt eddig populáris. 
Hát a régóta várt amcsi Nobel megérkezett: nem Roth, nem Oates, még csak nem is DeLillo. Elég punkos dolog volt ez az Akadémiától. 

Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...

Igazi amerikai?!