A 2015-ös irodalmi Nobel-díj kapcsán írott sorozatom második részét a sok szempontból az origóban lévő Európának szentelem.

Ó, az öreg kontinens!
Tavaly francia nyertes volt. Utána az amerikaiak szóvá is tették az Akadémia eurofiliáját… Ha nekik onnan egy egységnek tűnünk, hát ők is nekünk: az Akadémia részéről ezek után emlékeztették őket Munróra, aki ugyan kanadai, de angolul ír…
Persze igazuk van, hiszen míg régebben klasszikus amerikai írók is kaptak Nobelt, egy idő után egyre inkább a betelepült írókra helyeződött a hangsúly, aztán szépen teljes egészében kiestek a pikszisből.
Meg különben is, Svédországból nézve Európa nagyobbnak látszik. Logikus, nem?
Szóval európai győztes lesz, nem igaz?
De mi is a helyzet az európaiakkal?

Engem rendkívüli módon lebilincselnek az irodalmi díjak. Egyszerűen foglalkoztatnak. Október eleje van, tehát ismét érdemes a Nobellel foglalkozni.
Bár a győztest eltalálni nehéz, az esélyesek listája azért viszonylag stabil évek óta. Így a hozzájuk kapcsolódó internetes vélemények is egészen kialakultak.
Tehát amit leírok, nem személyes vélemény, de nem is pontos idézet: a sok elolvasott cikk és hozzászólás üledéke (különösen az önmegcáfoló jellegük miatt tetszenek – bár ez csak egymás mellé állítva, az én összefoglalásomban domborodik ki).
Summázata mindennek a következő (egyben mottóm):

Semmi sem elképzelhetetlen, de egyetlen érv sem elég meggyőző.