Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.