Mindig is érdekelt a tudomány impotenciája. Szebben kifejezve: a határai. Hogy mit lehet vele elmondani, s még inkább: mit nem.
A tudományos megnyilvánulás erőteljesen önkorlátozó. Két alapszabálya van:
1. Ami a másé, azt pontos hivatkozással ellátni.
2. Ami saját, azt megfelelő eredményekkel alátámasztani.
Ez a kemény hivatkozási keret lemetsz mindent, ami kicsit is bizonytalan, ami kicsit is billegős.
Elsősorban a kóklerek ellen találták ki, ám ők így is megoldják a feladatot a saját érdekeik szerint, végeredményben tehát inkább csak a nagy szellemeket korlátozza.
Einsteint citálom ide, mint a tudományosság emblémáját: a Nobellel a tarsolyában is meg-megmosolyogták, mikor élete utolsó, nagyobb szakaszában volt mersze újra és újra előállni félkész és bizonytalan teóriáival, hogy aztán kettőt visszalépve rövidesen egy másik, de hasonlóan sérülékeny valamit terjesszen elő. Valamirevaló tudós inkább csöndben firkálgatott volna, de ő volt olyan merész, bátor vagy naiv, hogy higgyen az ötletben - vagyis nem csak a megoldásban! Hitt abban, hogy így vagy úgy spannol másokat az ötlet, irányt mutat nekik. Persze, ő megtehette, hisz egy kisebb rangú tudós hamar rangjavesztetté válna ilyen próbálkozássorozat után, s nem csak hogy nem inspirálna, hanem még kifejezetten el is ijesztené az ekként próbálkozókat.