TIZENHARMADIK FEJEZET,
melyben a Kedves Olvasó

Van ez az igazságtalanság. Ezt érezte. Próbálta leküzdeni, de nem ment. Mindig visszajött, és nem hagyta olvasni. Ment a fejében, ahelyett, hogy a szöveg ment volna a fejébe. Túl szimpla ez így, de ez az igazság. Ez így volt. Hogy van az EP. Még egy rendes magyar szaka sincs. Csak valami TTK. És akkor ilyen lilába meg keménybe kötik, amit ír. De ez még hagyján, mert kinyitva legalább nem látszik. Hanem hogy kinyitja, és olvassa, és abszolút a jó szándék, azaz ha abszolút, akkor nincs előjel, nincs jelző, tehát akkor szándék van, elszánás, hogy azért is, ő sort sor után rak, és halad és lapoz, lesz, ami lesz. Csak hogy közben nem lehet kérdezni. Ez az igazságtalanság.
Pedig elképzeli, s akkor aztán hiába rak sort sor után, meddő az egész. Még annyira se halad, mint addig, mert így már kérdés se merül föl, hisz a képzelet az úr. (Jé, hogy a víz azúr...)
Föl kéne hívni.

e=πKa

Esterházy végre nyíltan felvállalta! Megvolt a kámingáutja! Na nem mintha bármikor is cáfolta volna, és ugyan csak ímmel-ámmal tiltakozott, de mostantól legalább nem kérdés. Esterházy Péter nem regényíró. Kész. Passz.
Mondjuk, ideje volt tudatni. Elvégre díjat nyert már mindent, amit lehetett. Most persze még lehet gyűjtögetni, de az már csak halmozás, s nem fokozás. Utóbbi a Nobel lehetne. De az meg nem lesz. Még ha megéri a 74-et (Llosa korát), akkor se. Mert hiányzik belőle az az össznépi tragédia, ami oda kell. S benne meg aztán nem össznépi, még magyar tragédia sincsen. Egyszerűen nincs érzéke a fájdalomhoz, a világ fájdalmához. Ő köszöni, jól érzi magát. Persze miért is ne. Gyerekei vannak, szépek, nő szintén. Na nem mintha nem lett volna élete, meg azért az emberi fájdalomhoz van érzéke, de mégis világít belőle ez a gyerekes bizalom, hiszen ha tartott is haragot, volt ideje kibékülni, ha meghalt valaki, volt ideje gyászolni. Van bora és kenyere („borban mosdott, kolbásszal törülközött”), és szeret is enni. Meg utazni is, és teheti. Miért lenne boldogtalan?!
De hát még beérhet. Már a bizottság. Hogy egyéb szempontok érvényesüljenek.
Zárójel bezárva - ahogy írná.
Szóval a díjgyűjteménnyel a díjszobában ideje volt, hogy a klasszikus nagyságok nyakába varrja magát, de olyan öklös egyértelműen, hogy véletlenül se lehessen külön tanítani tőlük. EP és Kosztolányi - így szépen. Érettségi tétel. Minimum.
És hogy ő lenne Esti, és van ez az alak, ez az Esti Kornél, és akkor minden összeállt: EP=EK. EPK - s mehet az epika.
Úgy. Jól van. Epika. Ha már nem regény, legyen kövér. (Ez, hogy nem lehet kibújni a stílusa alól...)
És akkor most már nem mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb élő magyar regényíró.
Pedig mondtuk. Hogy (szigorú ábécében) nem a Kertész, nem a Nádas, nem a Wass (kinek a Wass, kinek a Wassné Vass).
Ja, tudom, utóbbi (a zárójel előtti utóbbi) nem él. De a cáfolat mindig az volt, hogy a szelleme. Szóval egyébként akkor Jókainál is nagyobb az EP-nk.
Volt mondva, de most már nem lesz. Pedig többen olvasták, mint bárki nagy, élő magyar regényírót. Legalább annyian, ahányan a nagy Nádas-trilógiát megvették. Csak hát a vétel még nem olvasás. S nem csak mióta díjas lett, mint az előre ültetett Kertész gyerek. (Megint ez az EP-szócsel.) A Wassra is kéne valami szellemes, de hát az más bugyor, mondtam fentebb. Mert nem a hegyektől lesz a magasirodalom.
Nem mintha ez értelmiségi összekacsintás akarna lenni. E sorok írója („én”) mindegyiket szereti („szeretem”). (Kivéve a Vasst. Na azt azért nem szeretem. De ha mások, hát legyen, szeressék, csak ne jöjjenek a másság tiszteletével. Vagy ha muszáj, akkor hadd tiszteljek valami mást a másságukban. Zárójel a zárójelben: Ez most már szinte gesztus az átlag - még egy enedik zárójel: sztereotipikus! - Wass-rajongónak. És mindegyik bezárva ezzel.)