Az elhallgatás kultúrája 

Egy fiatal magyar író megírt egy koherens, átgondolt, mindvégig következetes regényt.
Már ezzel kiemelkedik a mezőnyből.
Igen, tudom, ez túlzó kifejezésnek tűnik. Ám a magyar regénytermésben én azt tapasztaltam, hogy a fiatalabbak keze egyszer csak megremeg. Regényt csak egészen kivételes magabiztossággal lehet írni. Vagy legalábbis fókuszált célra tartás kell hozzá. A regénybe beleteendő sok energia abból a hitből tud csak fakadni, hogy a kézirat önmagában lesz értékes. Azaz menthetetlenül emberek elé fog kerülni, és ott meg kell állnia a lábán, ezért érdemes ráfordítani sok-sok időt. Ehelyett nem egy fiatal író beszél az elakadásairól, a máshová kiosztott prioritásokról. Mintha az életükben bármennyire fontosnak is tartanák ugyan az írást, az valahol a teendők listájának 5. helyéig tudna csak előretörni. Oda, ahol az energiákból már csak töredékek jutnak. És ez bizony meglátszik. Egy-egy foldozott, összecsapott, vagy csak kellően át nem gondolt résznél.

Krusovszky Dénes azonban nem csak komolyan hitt a művében, hanem még ezen is túltett: nem családregényt írt, és ezen keresztül mellesleg nem is akarta megérteni az egész 20. századot.
Nagyon gyakori manapság, és persze üdvözlendő is, hogy a szerző a magyar múlttal egy 3-4 generációt és a 20. századot átfogó művön keresztül néz szembe.
Krusovszky ehelyett legfeljebb ha három generációt érint. Azt is inkább csak áttételesen.
Mondhatom, egészében nehéz a művét a magyar magasirodalom térképére helyezni.