A posztmodern eléggé közönségriasztó címke. Próbálja is mindenki titkolni. Pedig még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, és ez olyannyira igaz, hogy kifejezetten posztmodern filmsikerek is születtek (Tarantino egész munkássága, Csinibaba). A posztmodern tehát nem egyenlő az érthetetlennel, az öncélú művészivel, az ez nem is művészettel. A posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Nem is lepődünk már meg rajta. Éppen ezért lehet eltitkolni. És különben is, csak posztmodernnel már nem lehet sokkolni.
Vagy mégis?
Mindennek vannak határai. Az irodalom is megcselekedte a maga határtágításait, de azért a határok megmaradtak. Ezt minden művészetélvező megtapasztalja előbb-utóbb. Persze, amikor a befogadói kapcsolónkat művészet állásba tesszük, olyan nyitottá válunk, hogy csak na. De aztán lemegy a függöny, becsukjuk a könyvet vagy a kiállítás kapuját, és a

kapcsoló visszaállít a normál élet üzemmódba, és akkor jöhet a meglepetés, a sokk...
Azért, mert még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, tehát posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Csak ezt az egészet nem építettük a zsigerekbe. És akkor jönnek a posztmodern helyzetek meg a posztmodern figurák, s mi állunk szerényen, zavartan, kicsit sem posztmodernül.
Na, Tom Waits egy ilyen figura.