2014.09.23. 16:59
Herczeg Ferenc: Az élet kapuja
Az illúziók győztek
Sajnálom szegény Herczeg Ferencet. Nem is annyira azért, mert már életében partvonalon kívülre került, hanem inkább azért, mert (heroizálom a dolgot) a próféták sorsa várt rá: sem életében, sem halála után nem értették meg igazán. Fénykorában a lelkesedők sosem azt hallották, amit valójában mondott, utána meg balról söpörte el őt a népakarat.
Az élet kapuja című 1922-es regénye jelenti bizonyos szempontból a pályája csúcspontját. Ha más miatt nem, hát mert erre hivatkozva akartak belőle Nobel-díjas írót kreálni. Némiképp ironikus próbálkozás. A regény leghagyományosabb olvasási módja értelmében: halva született ötlet. (A regény ugyanis a széles közvélemény szerint legfőképpen azt - és csak azt - állítja: tojik ránk a nyugat.) Persze ha sikerült volna, talán Herczeg szavai is értő fülekre találtak volna. Vagy fordítva: ha értették volna őt, talán sikerült volna a Nobelt megszerezni. Vagy meg sem próbálták volna…
A regény, ill. a Herczeg-életmű értékelésének tipikus példája Németh G. Bélának a Szépirodalmi Könyvkiadó 1983-as Történelmi regények című kiadásához írt előszava (A lektűr magyar mestere. Herczeg Ferenczről). Két kulcsfontosságú kijelentést idézek:
„Herczeg Ferencet például alighanem kedvezőbb ítéletben részesítené az utókor irodalomkritikai s társadalometikai bírálata egyaránt, ha írói s közéleti tevékenysége valahol a tízes, főleg pedig a húszas évek elején megakadt volna.” (5.o.)
De talán még fontosabb a következő idézet (15.o.):
„illusztrációja ez [ti. Az élet kapuja] egy olyan ideológiának, melynek legfőbb célja a háború folyamán minden vonatkozásában csődöt mondott társadalmi szerkezet fönnmaradási jogának és szükségének igazolása azzal, hogy a csőd ódiumát a birtokosságról s a hozzá hasonult úri középosztályról a történelem fátumára és Nyugat-Európa önzésére hárítja át.”
Herczeget a magyar irodalomtörténet azért írta ki, mert a Horthy-korszakban volt a csúcson. Tehát ahelyett, hogy pályája megakadt volna a húszas években, szerepe révén közösséget vállalt a kor uralkodó eszméivel. Bizonyos szempontból elfogadható az a szemlélet, hogy ilyen esetben nincs szükség a mérték vizsgálatára. Sőt a mérték fogalma fel sem merülhet, hanem egyfajta fraktálos egyenlőségtétel történik: az egyes elem sokszorozása rajzolja ki a kort, így a Horthy-korszak minden jelentős szereplője egyforma. Közelről az egyén ugyanolyan, mint távolról, nagyobban maga a korszak.
És Németh G. Béla második kijelentése ennek szellemében nem csupán az irodalmi szövegeken alapszik, hanem erőteljesen formálják egyéb ismeretei, mondhatni: előítéletei.
Nincs ezzel egyébként máshogy a minden szempontból másik oldal, a rajongás hangján beszélő nem túl sok olvasó sem: a hagyomány, az önmagunkról kialakított kép erősebb a Herczeg által megfestettnél.
Bármit mond tehát a próféta, mindenki csak azt hallja meg, amit akar.
A 21. századi tudományos hozzáállás a szövegekből kiindulva ennél talán árnyaltabb képet nyújthat.
Az élet kapuja nagyon koncentrált, pontosan megszerkesztett, a tanulságokat többszörösen megerősítő, könnyen átlátható mű: de a szürkehályog erősebb egy gulyányi szürkemarhánál is.
Való igaz, hogy a mű nagy hangsúlyt fektet a Nyugathoz fűződő illúziók lerombolására.
Egyszerű szembeállítással él: Bakócz egy ország sorsáért akar pápa lenni, az itáliaiak meg a luxus megőrzéséért akarnak maguk közül valakit.
Ugyanakkor ez a műben is hangsúlyozottan a magyar nézőpontból néz így ki. A kevés, igazán fontos szerepet játszó olasz egyáltalán nem csak a művészetért aggódik. A pápa végig is gondolja: Bakócz „oda fogja adni Veneziának a fél Romagnát, a francia királynak Milánót, a spanyolnak, amit akar, egy cafatnyi olasz földet, mindenesetre oda fog vetni a svájci parasztoknak is, hogy landsknechtcsapatokat szállítsanak.” (6.)
Itt nem eszményekről van szó, hanem kőkemény politikáról: semmiféle „Magyarország a kereszténység pajzsa” ködök, meg hasonló nagy szövegek. A győztes országa megmarad. Ezt Bakócz érti is: „A nagy Julius urat is egy-egy romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé, és ezt nem is lehet rossz néven venni, hiszen olasz ember.”
Ezt legalább, mondhatnánk, jól látja Németh G. is, csak éppen elítélően szól róla. Valószínűleg erősen számít az, hogy a Babitsra épülő hagyomány Nyugat-imádata eleve elítélendővé tesz minden Nyugat-kritikát. Ugyanakkor látni kell, ez nem Nyugat-kritika, hanem a Nyugathoz fűződő illúziók kritikája.
Sokkal lényegesebb azonban, hogy Németh G. Béla mindebből még a Horthy-ideológia illusztrációjaként a nemesség felmentését is kiolvassa.
Ehhez képest ez olvasható a könyvben:
„- (...) Valamit azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.
- És mi az? - kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a vitát.
- A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is találkozik az ember.
- És mi következik ebből? - kérdezte Fiametta.
- Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség kellő mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz, és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen, és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerű fellendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.” (3.)
„Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő, egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.” (4.)
Hogy ez persze a másik szempontja, sokat ront a helyzeten. Magyar ember a magyarnak szurkol, és a jól szerkesztett műben az olaszok a teljesen bevont, a főhőssel tökéletesen azonosuló olvasóval szemben állanak. Az olaszok a rossz fiúk. Így aztán a fenti megállapításokon irodalomtörténész és olvasó hajlamos könnyedén átlépni.
Márpedig Herczeg nagyon színpadi szerző módjára szerkeszti regényeit is, ezért kifejezetten ritkán jellemző rá, hogy saját, omnipotens szerzői állapotát használja fel az eszmék kimondására. Vagyis amit a szereplők mondanak, még a leghagyományosabb szövegértelmezési felfogás értelmében sem kell feltétlenül az elbeszélő saját véleményének tekinteni. Azért a mű végén az önálló írói kritika is elhangzik: „Ketten vannak magyarok, de tüstént összekapnának”. (22)
A fátum, persze, megjelenik: a magyarok közhelyszerűen gondolnak magukra („az ő szegény, nyomorult, szép és szent országának szerelme”), és a főszereplő ifjú ezt teljesen magáévá is teszi, de Herczeg bemutatja, hogy ez kívülről, olasz szemmel mennyire irreleváns. Kívülről nézve sokkal lényegesebb, hogy a pozitív törekvések elszórtan jelennek csak meg, így kivételes esetben juthatnak csak felszínre. Szóval még ha van is fátum, az olaszok szemében a franciák, spanyolok ugyanúgy barbárok és elutasítandóak mindentől függetlenül...
Mi ez, ha nem önkritika?
Szembe kell menni azzal a hagyománnyal, mely fekete-fehér módon Herczeget Horthy-propagandistaként tünteti fel. Az irodalmat politikai állásfoglalásként szemlélni ma is nagyon problémás tud lenni. Herczeg közéleti publicisztikája felől, pláne annak árnyékában olvasni a regényeit nem fair, nem igazán irodalmár hozzáállás. Van az a kurzus, mely az irodalom ellenzékiségét, szókimondását, kritikai hangját értékeli csak. Herczeg értékelésénél ráadásul mindig politikai szempontokba futunk bele. A Spenót is így veti oda: „Herczeg [Bizáncon kívüli] egyéb műveiben sincs egyetlen utalás arra, mintha ő kritikával szemlélte volna a millennium és a századforduló magyar fejlődését.”
Ugyanakkor fontos a helyére tenni Herczeget, nem átesni a ló túlsó oldalára. Tisztában kell lenni azzal, hogy Herczeg életműve esztétikailag nem illeszthető be az elsősorban az újítást a magas irodalom legfőbb mércéjeként számon tartó kánonba. Herczeg nem újító szellem, gyakorta kifejezetten kommersz. Színpadi műveivel nem foglalkoztam mélyrehatóan, de még azok esetében is az a benyomásom, hogy egyoldalúan tartják őket számon. Sőt igaztalanul: mind szakemberek, mind olvasók. Csakis a politikai üzenetet keresik, és mint a jó keresők, meg is találják. Ami meg nem kell, azt eldobják.
Herczeg Ferencre azért neheztelni, mert a Nyugat iránt táplált illúziókat elhessegeti, és helyette keleti, barbár illúzióinkat erősíti, igazságtalanság. Ha világos fejjel olvassuk a szövegeit, amit nagyon-nagyon nehéz megtennünk, azt kell látnunk, hogy bizony ellensége ő mindenfajta illúziónak.
Bár vallásos témát választ, és nagyon is Horthy-korszakos lenne, ha ezt is idealizálná, gyorsan leszögezi: „A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy akár Bakóczot.” (4)
A Pogányok című szenzációs művét szokás kivételként, még ifjúi ideológiai kialakulatlanságként tekinteni, ugyanis ennek végkicsengése a határozott igen a Nyugatra. De ha valaki azt is rendesen olvassa, kiviláglik belőle, hogy már ott sem eszmékről szól a dolog, hanem politikáról. Nem illúziókról, hanem kompromisszumokról - amiket vagy meg tud kötni az ember, vagy nem.
Persze nem akarom mondani, hogy a realizmus vagy a naturalizmus bajnoka lenne ő. Noha kimutathatók ezek is nála, azért a szentimentalizmus, a klasszicizmus és a romantika vonásai szintén erősek. Természetesen nem tiszta formában, elkülönülten, hanem ezeknek a stílusoknak a hatása keveredik nála. Az idealizálás, a sematikus ábrázolás sem idegen tőle. Nem irodalmi különlegessége miatt beszélek róla, hanem hogy a befogadói hagyomány ellenében kiemeljem: Herczeg alapszándékból határozottan az ideálok és az illúziók ellen dolgozik.
Ennek fényében nem tudok más szót használni: Németh G. Béla fröcsög a Herczegnek tulajdonított eszmeiség iránt érzett gyűlölettől.
„itt az »egyedül vagyunk« minden konzervativizmust igazoló finitizmusa uralkodott el.” (16.o.)
Bevallom, semmi olyasmit nem találtam, amely minden konzervativizmust igazoló finitizmusra, a nemzeti egység árának másodrangúságára utalna. Helyette valami józan földhözragadtság áll csak előttem. Valami igazán nem nagyszerű, de mégis atyaian óvó hangnem.
Persze, én igyekszem nem haraggal nézni vissza.
PS: Biztató jelenség, hogy az interneten olvasható Gazdag László doktori értekezése, melyben Herczeg politikai publicisztikájával foglalkozik, méghozzá a történelemtől tehermentesen, mondhatni, objektíven.
3 komment
Címkék: magyar történelem nobel okoskodás
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pável · http://pavelolvas.blog.hu/ 2014.09.24. 10:42:15
(lassacskán születnek a friss szakmunkák a korszakról, pl. "nem csak a magam terhét hordom..." : Tormay Cécile és a Napkelet, szerk. Kollarits Krisztina, Orpheusz, 2013, HF-ről épp nincs semmi friss, de lassan megérdemelne ő is egy tisztába tevést. Én si folytatnám a Gótikus ház után vmi mással, csak hát az a beláthatatlan hosszú várólista...)
Könyvélvező 2014.09.24. 17:00:21
McDohl 2017.12.08. 12:25:47
"Ennek fényében nem tudok más szót használni: Németh G. Béla fröcsög a Herczegnek tulajdonított eszmeiség iránt érzett gyűlölettől.
„itt az »egyedül vagyunk« minden konzervativizmust igazoló finitizmusa uralkodott el.”"
Ez inkább a megírás korából fakadó vélemény lehetett, nem Németh G. saját álláspontja. Érdemes összevetni, a Hűvösvölgyben 1993-ban írt Németh G. előszóval, ahol határozottan kiáll Herczeg értékei mellett.
Azóta tanulmány kötet is van Herczegről, egész jó: real.mtak.hu/19173/1/zeidler_miklos_2014___herczeg_ferenc_es_a_magyar_revizios_liga_u_142306.75699.pdf