Könyvélvező 2010.05.31. 13:15

Miles Davis

Tükröm, tükröd...

Miles Davis a jazz császára.
Augustusa.
Nem a zenei provinciákban folytatott küzdelmei révén grádicsozta fel magát, hanem az eleve számára kijelölt helyet töltötte be.
Ő volt az egyszemélyes aranykor. Mindenek origója. A jazz minden fontos mozgalma hozzá vezet vagy tőle indul ki. És minden fontos jazzszemélyiség vagy utódjának, vagy mesterének tekintheti.
Tény, egyéni adottságain kívül a megfelelő időszakban is kellett születnie. Karrierje a II. világháború végeztével kezdődött, amikor a jazz volt a legmenőbb zenei irányzat. Azt hallgatta mindenki, feketék, fehérek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy közben már Parker és Gillespie megkezdte a klasszikus jazzhagyományok átírását. Vagyis a jazz volt a szent irányzat, de már nem volt sérthetetlen. A zenerögzítési technika is ekkoriban, az 50-es, 60-as években vált a maival összehasonlíthatóvá. A stúdióban végzett utómunkálatok, például a vágás (noha még csak pengével oldották meg), illetve a kislemezek meghosszabbodása teret adott a komponistáknak. Miles Davis pedig kifejezetten alkotó, komponáló zenész volt. Harmadrészt a média egésze is ekkor jött rá, nem csak meglovagolni lehet a sztárságot, hanem eleve lehet sztárokat gyártani.
Davis tehát a legmenőbb zene legnyughatatlanabb megújítója volt, s nem éppen bársonyos modora révén a média frankón tudta az olyan cool fehérek mellé pakolni, mint Marlon Brando vagy éppen James Dean.
Ezért kivételesen szerencsés a magyar olvasó, mert egyszerre élvezheti a jazz Augustusának önéletírását és a róla szóló egyik legkiválóbb életrajzot.

A posztmodern személyiség

A posztmodern eléggé közönségriasztó címke. Próbálja is mindenki titkolni. Pedig még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, és ez olyannyira igaz, hogy kifejezetten posztmodern filmsikerek is születtek (Tarantino egész munkássága, Csinibaba). A posztmodern tehát nem egyenlő az érthetetlennel, az öncélú művészivel, az ez nem is művészettel. A posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Nem is lepődünk már meg rajta. Éppen ezért lehet eltitkolni. És különben is, csak posztmodernnel már nem lehet sokkolni.
Vagy mégis?
Mindennek vannak határai. Az irodalom is megcselekedte a maga határtágításait, de azért a határok megmaradtak. Ezt minden művészetélvező megtapasztalja előbb-utóbb. Persze, amikor a befogadói kapcsolónkat művészet állásba tesszük, olyan nyitottá válunk, hogy csak na. De aztán lemegy a függöny, becsukjuk a könyvet vagy a kiállítás kapuját, és a
kapcsoló visszaállít a normál élet üzemmódba, és akkor jöhet a meglepetés, a sokk...
Azért, mert még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, tehát posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Csak ezt az egészet nem építettük a zsigerekbe. És akkor jönnek a posztmodern helyzetek meg a posztmodern figurák, s mi állunk szerényen, zavartan, kicsit sem posztmodernül.
Na, Tom Waits egy ilyen figura.

süti beállítások módosítása