be-happy.jpg– kötetekről kötetlenül 7. –

Könnyedén mondhatnám, két szögesen ellentétes kötet került a kezembe. Úgy állnak egymással szemben, mint a fekete meg a fehér szín. Csakhogy az egyiket ugyan tényleg a fekete szín határozza meg (31-szer fordul elő a szó a szövegben), a másikon viszont már az első rénézésre is a sárga uralkodik. A fekete-sárga párról meg inkább a méhek-darazsak jutnak eszembe – és ez találó is, ugyanis az a szöges ellentét sem feltétlenül igaz, mivel mindkettőnek a stílusában van valamilyen csúfondáros, évődő, csipkelődő felhang.

A fekete színt Terék Anna Háttal a napnak című kötetéhez társítottam. Nagyon adja magát, hiszen ez egy erős koncepciójú kötet. Az édesapa elgyászolása a központi téma. De nem egy csodás, kedves, agyonszeretett apukáról van szó, akit ideális kapcsolat fűzött a gyermekéhez. Terék Anna nehéz gyermekkort idéz fel, egy édesapa nehéz, alkoholizmusba fulladó életének árnyékában. A traumafeldolgozás tehát többrétű, és felnőttként a beszélő elszámol saját érzelmi diszfunkcionalitásával, párkapcsolati kudarcaival. Nagyon ötletes, ahogy mindez egy párkapcsolati szakítás időkeretében jelenik meg, amelyhez a döntés stílszerűen egy közösen átmúlatott éjszaka folyamán érik meg.

– kötetekről kötetlenül 6. –

Érdekes tapasztalat, hogy verseskötetek olvasásakor nem csak, hogy nem a ráció határozza meg az olvasási élményem, hanem még racionalizálni sem feltétlenül sikerül az olvasási folyamatot. Vagy akár, ha nagy néha felbukkan a ráció, inkább megkérdőjelezi a történéseket, és nemes egyszerűséggel rákérdez: ezt minek is olvasod?

Wirth Imre köteténél ennél jobb példa nincs is erre. Hónapok óta forgatom, kisebb kihagyásokkal olvasgatom, és nem tudok számot adni a ragaszkodásomról. Hogy miért is térek hozzá vissza újra meg újra. De még azt sem tudom megmondani, hogy a versek olvasgatása közben mi történik bennem.

Ahogy mondtam, a ráció szinte lebeszél. Amit elvárnék magamtól versolvasás közben, nem akar megtörténni. Nem tudok rámutatni egy-egy versre, hogy de igaz, de lenyűgöző, ez micsoda megvilágító erejű. Mégis magához bilincselt a kötet. Tudok mondani dolgokat: ahogy elmélázok egy-egy nem értett mondaton, meglepő szószerkezeten; csodálkozom a mélabúval kevert undoron; meghökkenek az érzékenységbe csomagolt durvaságon; a képek ambivalenciájára gondolok néha… De mindez nem magyarázza meg, ami történik velem.

Viszont attól félek, hogy ha bezárom, csak az olvasgatás ténye marad meg. Nem tudom senkinek elmondani, mi volt ez. Hogy jó volt-e, vagy ajánlom-e.

Amit el fogok tudni mesélni, az az, hogy egy IKEA-ágyat szereltem össze, és miközben Marylin Mansont hallgattam, egy-egy fázis között elolvastam egy-egy verset. Már korábban megfogalmazódott bennem, hogy a szövegekben van valami erősen ambivalens, de akkor világosodott meg, hogy a rockzene szövegíróiban van meg ez az ellentétes érzésvilág: a finomságra hajlás és a traumatikus élmények felidézése. A másik gondolatsor, ami szintén beérett itt, hogy egyre jobban zavar egy szokás: verset csak sóhajtozva, pátosszal lehet mondani. Biztos vagyok benne, fogok még én is hagyományosan verset szavalni, itt viszont határozottan éreztem, hogy a motyogás és az üvöltés szélsőségei jobban illenek ezekhez a szövegekhez. Ugyanakkor azt is tudtam, én erre még nem állok készen. Megpróbálhatom, de egyelőre másfelé vezet az út.

Így született meg ez a két feldolgozás, az obszesszív verziók.

Nem mondom azt, hogy élvezzétek. Kapcsoljátok be a biztonsági öveket, és nyugodtan hőköljetek hátra.

Súlyos test rágja (69.o.):

– kötetekről kötetlenül 5. –

Igazából még mindig az események alakítják az olvasásaimat, de azért a vágy össze tud velük dolgozni. Szerettem volna már valami mainstreamebbet olvasni, menőbbet, és a budaörsi könyvtár újdonságos polcán találtam is ilyesmit: Erdős Virág és Krusovszky Dénes kötetét hoztam haza.

– kötetekről kötetlenül 4. –

Nincs ígéret, csak távlatok – ez arra is vonatkozott kötetolvasási kalandom kezdetén, hogy nem kötelezem magam értékelések írására, sem nem írására. Most két csillagozás után ismét nem csillagozok. Merő bizonytalanság az oka. Nem bízom az értetlenkedésemben. Talán kiderül a leírandókból, hogy miért.
Károlyi Csabától olvastam nemrég egy interjúban ezt a mondatot: „Nem biztos, hogy minden tehetséges költőnek húszévesen már kötetet kellene kiadnia.” Kinyílt a bicska a zsebemben, bár KCs óvatosan fogalmazott, és ő aztán tényleg igazán pozitív és támogató szereplője a kulturális életnek, de mégis úgy csengett a fülemben, mintha azt mondta volna, hogy húszévesen nem kellene kötetet kiadnia egy költőnek sem. Mondom, nem ezt mondta, csak a szemtől az agyig kacskaringós az út.

– kötetekről kötetlenül 2. –

Villányi kötetét Markóéval együtt vettem elő, de aztán mindkettőbe bele-beleolvasgatva úgy éreztem, nem megy nekem ez a párhuzamos olvasás. Azt tudtam még elképzelni, hogy néhány napos váltogatással, gyakorlatilag mindig csak egyre koncentrálva olvasom a két kötetet, de végül ez sem valósult meg. A könnyebb ellenállás felé haladtam, bevallom. Villányi versei nehezebben felfejthetőknek tűntek, miközben Markóval könnyedén haladtam. Előbbi esetében csábítónak tűnt a visszatéréses forgatókönyv, míg utóbbinál a végigolvasás, a lezárás, az adottságaim keretei között értelmezendő teljes átlátás elérése vonzott.
Nem sokon múlott, hogy Villányi még hátrébb szoruljon. A Merítés-díj zsűrijének ugyanis javasoltam, hogy próbálkozzunk meg a közös olvasás intézményével, és Poós Zoltán könyvét kezdtük el. Kíváncsi voltam rá nagyon is, mert a prózája kimaradt nekem az elmúlt években, miközben ő is ott csücsül a Parlament lépcsőjén az emblematikussá vált Bartis-fotón. 

– kötetekről kötetlenül 1. –

marko-borito.jpgNem lenne igazságos, az biztos. Meg hogy is adnék akárhány csillagot?* Az életem során kézbe vett kötetek a világszínvonal nevű polcról kerültek a kezembe. És akkor arra még nem is hivatkoztam, hogy egyébként inkább csak verseket olvastam – tehát az életművek legjavát. Az az évi 1-2, talán félig sem olvasott kortárs kötet hogyan jogosítana bármire is fel?
Meg aztán miért is rontanám a kalandot értékelésekkel? Merthogy új kalandba kezdek: kortárs versesköteteket fogok olvasni. Legalábbis ez a terv. Ez a kötet meg az első (menne tovább a mondat: szenvedő alany – de nem engedem (sem a mondatot tovább, sem majd a szenvedést)).
Nem akarnék nagyon előretekinteni. Nincs ígéret, csak távlatok. De a kalandban az is benne van, hogy félbeszakad, hogy eltérül az ember, hogy hazakullog. Meg persze az is, hogy három kanyar és egy kisebb vargabetű után már tapasztalt kalandorként tekint magára. Úgyhogy azt sem tudom, meddig karcolgatok, és ha egyszer majd nem, akkor miért kezdek értékelni. Azt majd akkor és ott fogom tudni – vagy nem tudni.
Nem tehet hát e kötet arról, hogy itt, ebben a kalandban ő az első. Most jelent meg, és a Libri-csoportnál jelent meg – ennyit kellett a véletlennek megtennie. Nagyjából.
Én meg olvasom hol lineárisan, hol ugrálva, időnként meg csak felcsapom itt-ott. Kötetnek nem rövid, és még változatosság is van benne.
Mostanra arra jutottam, hogy megkedveltem Markó Bélát.

Vagy nem csak úgy ;)

Bár a digitális oktatás & home office kombináció miatt felmentést adott nekem az élet minden közösségi tevékenység alól, lázadó szellemként mégiscsak eleget teszek egy facebookos kihívásának: könyveket kellene posztolnom a napokban. (Köszönöm, Bán Róbert!) Viszont azt átlátom, hogy nem lesz nekem még ennyi kapacitásom sem, úgyhogy inkább egy ültő helyemben összeszedem ezt a csomagot.
A kihívást viszont célzottan nem adom tovább – mivel azonban úgyis vírusos időszak van, bárki szabadon elkaphatja!

tizkonyv.jpg

Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

the_fog_of_war_762_by_badchess-d328nzt.jpgOlyan eseménytelen a mi első világbéli életünk. Én például lőfegyvert csak messziről láttam, puskaropogást talán ha valami ünnepélyen hallottam, egyéb harcos dolgokat meg csak nagyszülői elbeszélésekből ismerek. Tartós a béke, hálisten, és a jólétből, a bamba létállapot ködén keresztül, teljesen átélhetetlen minden szörnyűség. A nyomor, a kiszámíthatatlanság, a nincstelenség, a teljes kiszolgáltatottság. A Harmadik Világ nem bontható életekre, csak egy nagy massza az egész. Ramón Chao Ho Shi Minnek tulajdonítva írja: „Tíz halott Európában – tragédia. Ezer halott Ázsiában – hír.” Hír, azaz olvasnivaló. És én olvastam négy könyvet is, pedig hasonló témában egyet se szoktam, és olvasmány maradt mind, katarzis, tragédiaátélés nem a szörnyűség révén, hanem messzemenően attól függetlenül sikerült csak.
Michael Ondaatje kanadai író, de még Srí Lankán (pontosabban Ceylonon) született. Írt egy, a Srí Lanka-i szörnyűségek közepette játszódó regényt: Anil és a csontvázVidiadhar Surajprasad Naipaul trinidadi író, de indiai családból származik, és a '70-es évek Argentínájáról írta úti jegyzeteit: Eva Perón visszatér. Ramón Chao európai író, de legalább spanyol (ugyan, dehogy spanyol, olyan nincs is: gallego) származású, az ő útinaplója Kolumbiában készült. A tűz és a jég vonata. A kakukktojást, a negyediket, a magyar regényt a végére hagyom.

book_doctor.jpgAz enyhén félrevezető cím helyett írhattam volna azt is: a szövegértés szent grálja. Az elmúlt időszakot ugyanis azzal töltöttem, hogy megfogalmazzam, mitől is tartok valamit jónak vagy rossznak.
Művészettörténésztől hallottam a következő mondást: Ha megnézel vagy százezer képet, utána tudni fogod, melyik jó és melyik rossz. De ha milliót is nézel meg, akkor sem biztos, hogy el fogod tudni magyarázni, miért. Pontosan így van az olvasással is: elegendő olvasmányélménnyel felvértezve, alig kell beleolvasnunk egy műbe, már meg is tudjuk mondani, jó vagy rossz. És nem, egyáltalán nem kell elolvasni belőle 100 oldalt, vagy akár az egészet, hogy a két szélső döntéshez közelítsük a végeredményt. Maximum ha időben vagy ízlésben távol áll tőlünk a szöveg, akkor előfordulhat, hogy vagy ötven oldalon keresztül ízlelgetjük, de hogy alapvetően milyen, azt már azonnal tudjuk.(Csak zárójelben: mióta Alföldi Róbert nemzetiszínházasdia a végét kezdte járni és még az István, a királyt is megrendezte, mindenki színikritikus lett [én nem]. Szóval az utódja, Vidnyánszky Attila 10 perc alapján leszólta az előadást, amit suttyóságnak éreztem, de aztán megindokolta, és lám, én most ugyanezt írom a saját területemről: „Az üzenete háborított fel. [...] ehhez nem kell látnom az egész előadást. Önnek hány sort kell elolvasnia egy cikkből, hogy megérezze, mi a szerző szándéka, hogy milyen az írás minősége?″]
Magamban arról elmélkedtem, hogy mire fel ez a nagy magabiztosságom? Avagy egyáltalán, mi fontos nekem a könyvekből?

A véletlen elém sodorta Kimura Rei Pillangó a szélben és Oláh Gábor Kötéltánc című könyvét, illetve a német fordításai (aktuálisan: Walser és Lenz) alapján kíváncsi lettem Bor Ambrusra: Morion – ez a hármas szolgált vizsgálódásaim boncteteméül.

Könyvélvező 2013.06.29. 22:33

Novellista

Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

Nagyon németesre sikeredett ez a hónap!
Kezdtem Martin Walser A hattyús ház című regényével, és befejeztem Siegfried Lenz A példaképével.

Martin Walser sajnos nem menő. Kicsit sem.
Én a Szökőkutat olvastam tőle elsőként, ami elképesztő, igazán kiemelkedő könyv, és ezért nem értettem, hogy is nem borul le mindenki kérdés nélkül a nagysága előtt. Most már legalább tudom, hogy miért. A hattyús ház főszereplője igazi antihős. Regényt írni eleve magányos emberekről kell (A példakép három főszereplője magányos). Maximum közben szabad társra rálelni. Vagy ha van egy társ, akkor legalább gyermektelen legyen, vagy egyéb módon hátrányos helyzetű. Ehhez képest Gottlieb Zürn négygyerekes (lányos!) családapa, kissé bizonytalan vállalkozóként él, de már elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem gyökeresen bizonytalannak az egzisztenciája, és még a felesége is szereti. Oké, ő sem regénybe való szerelemmel: nyugodt, békés, de konfliktusoktól azért nem mentes, ámde végső soron biztonságot adó asszonyi szerelemmel.
Tényleg: kit érdekelne ez?
Engem. És engem nagyon.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
hornby-graph.jpgMindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.

süti beállítások módosítása