A 19. századi versek olvasgatása közben akadtam Francis Thompsonra. Ugyan már a 19. század második felében élt, de igazi romantikus életrajzot tudhat magáénak. Még nem volt 30, amikor már komoly ópiumfüggőként London utcáin élt, és innen halászta össze a kulturális értelmiséghez tartozó Meynell család. Ebben a családban volt nyolc gyerek, és valami furcsa hálaként ezekhez a gyerekekhez verseket is írt a jóember.
Furcsa vers ez, igazi weird helyzet. De ezt csak utólag olvasgattam össze hozzá. Az agyam azért akadt meg ezen a versen, mert egészen fura szavak kerültek bele, fura képek sorakoznak benne, és megragadott a maga darabosságával. Annyira plasztikusnak éreztem az egészet. Érzékeltem, ahogy egy már nehézkes, darabos férfi próbálja kifejezni magát. (Igen, Caspar David Friedrich jeges tengere jutott eszembe.) Szinte kísértett, hogy egy ilyen nehézkes verset hozzak össze.

Larkin This be the verse-nek fordítása után logikus volt Robert Louis Stevenson Requiemjéhez fordulni, ugyanis általános nézet,* hogy Larkin ebből a versből emelte ki egy részletet saját magának címül. Úgyhogy a tét végül is az első fordítás befejezése volt: a címként szolgáló sorhoz kellett a verset felépítenem - azzal a boldog tudattal, hogy legalább a Requiem magyarul is megállja helyét.

Nem játszanám a nagy szakértőt sem az angol nyelvű irodalom terén, sem a versfordítások terén. Előbbi valahogy soha nem érdekelt igazán. Pontosabban, minden más sokkal jobban érdekelt, és a választásoknál mindig az angol nyelvűek sorolódtak hátrébb. Ami pedig a verstant illeti, a '90-es években a romjaiban veszteglő ELTE-n nem igazán tanultam meg többet a gimnáziumi alapoknál. Mégis az elmúlt napokban azon kaptam magam, hogy próbálom a jambikus verselés rejtelmeit felfejteni, hogy ezt a Larkin-verset szépen átültethessem magyarra.
Íme az első verzió az eredetivel együtt: 

Nem én voltam az első, aki nekifogott ennek a versnek. Elkezdtem tanulmányozni, ki mire jutott. Ehhez a csodás Babelmatrix egyből hét fordítást is kínált.

Tavaly „Na de mi van Rushdie-val?” címmel írtam összefoglalót arról, hogy miért is játszik nagy szerepet Salman Rushdie a Nobel-díj történetében, ill. hogy ennek ellenére plusz az aktualitások ellenére miért is nem lesz mégsem Nobel-díjas.
Idén az írók közül Margaret Atwood kapta a legnagyobb publicitást, és szeptember elején a fogadóirodák is a 3. legalacsonyabb szorzóval jegyezték (Ladbrokes és Unibet). Atwood esélyeivel foglalkozni kell tehát, ám a tavalyi bejegyzésem címére rájátszva és annak irányultságával egybecsengve, én dőrén arról fogok írni, hogy bizony ő sem lesz Nobel-díjas.

Dőrének nevezem magam, mivel Dylan Nobele után nincs az a magát komolyan vevő ember, aki bárkiről ki merné jelenteni: na, ő aztán biztosan nem. A legmerészebbek is legfeljebb érvek és ellenérvek glédába állításába vágnak csak bele.
Úgy tűnik, én mégsem veszem magam annyira komolyan.

Fotó forrása

Változások az irodalmi Nobel-bizottság életében 

Nagy vihart kavart, amikor március 24-én a Svéd Akadémia a honlapján hivatalos közleményben állt ki Salman Rushdie mellett, akit még 1989-ben ítélt halálra Irán vallási vezetője, Khomeini ajatollah.
Az amúgy nem túl gyakori angol nyelvű hírek között megjelent állásfoglalás tényleg nagy visszhangot váltott ki, és sokan találgatták, hogy miért éppen most jutott el arra a pontra a tagság, hogy ezt a lépést megtegye.
Az irodalmi Nobel-díjról döntő társaságnak általánosságban sem szokása ez a kifelé kommunikálás, s hogy most éppen a Rushdie-ügyben nyilvánultak meg, az azért is jelentős, mert az Akadémia közelmúltjában egyértelműen ez okozta a legsúlyosabb krízist.
1989-ben már felmerül a Rushdie melletti nyílt kiállás gondolata, de ezt a tagság akkor leszavazta. Ez annyira súlyosan érintett több tagot is, hogy bár a tagságról nem lehetséges lemondani, a közös munkától visszavonultak.
Azóta olyan sok minden nem hangzott el ezzel kapcsolatban, ezért aztán a szenzációs szalagcímek megfogalmazására (és a képmutatásra) hajlamos sajtó úgy kommentálta a gesztust, hogy 27 éves késéssel érkezett meg.

Engem rendkívüli módon lebilincselnek az irodalmi díjak. Egyszerűen foglalkoztatnak. Október eleje van, tehát ismét érdemes a Nobellel foglalkozni.
Bár a győztest eltalálni nehéz, az esélyesek listája azért viszonylag stabil évek óta. Így a hozzájuk kapcsolódó internetes vélemények is egészen kialakultak.
Tehát amit leírok, nem személyes vélemény, de nem is pontos idézet: a sok elolvasott cikk és hozzászólás üledéke (különösen az önmegcáfoló jellegük miatt tetszenek – bár ez csak egymás mellé állítva, az én összefoglalásomban domborodik ki).
Summázata mindennek a következő (egyben mottóm):

Semmi sem elképzelhetetlen, de egyetlen érv sem elég meggyőző.

A rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
Mindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.

„1865-ben egy Greuze-festmény, a La jeune fille a l'agneau egymillió-kétszázezer frankért, azaz több mint negyvenezer fontért kelt el a Portalis-árverésen.”
(A félelem völgye)

Sherlock Holmes idézi ezt az árverési adatot, hogy rávilágítson MacDonald felügyelőnek arra az egyszerű tényre: egy tiszteletre méltó professzor nem engedhet meg magának hasonló luxust, vagyis Moriarty nem becsületes ember.
Úgy gondoltam, egy ilyen híres festményt igazán könnyű lesz fellelni az interneten - ám csalódnom kellett.

Ez a bejegyzés a Sherlock Holmes-történetekben megemlített időpontok közül a július–december közé esőket tartalmazza.
(Íme, az 1. rész: január–június)

Ez a bejegyzés a moly.hu közösségnek köszönhető. Egy kihíváson vettem részt, melyen újraolvastam a sok Sherlock Holmes-történetet. Mivel már sokadszorra tettem, az érdekességet azzal növeltem, hogy kiirkáltam a szövegben megemlített dátumokat (hónap- és/vagy napmegjelölés).
Mivel sok történetben véleményes az időpontok datálása, felhasználtam egy nagyon átgondolt rajongói lap következtetéseit is. Ezeket a dátumkiegészítéseket zárójelbe tettem.

Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...

Mindenki mestere

Michelangelónak nem voltak tanítványai. De hát mit is lehetne elvárni egy olyan embertől, aki önmagát használja modellként Holofernész levágott fejéhez? Túlságosan is lefoglalta őt az anyaggal való viaskodás. Az anyaggal, melybe művészetével életet lehelt; s az anyaggal, melybe Isten beoltotta az ő lelkét. Ennyi gyűrközés kitölti azt a kevés időt, ami egy embernek adathat - legyen az akár 89 év...
Nem is lehetett ő senki mestere, mert örökké megmaradt nyitott szemmel járó tanítványnak. Ghirlandaio műhelyét ugyan elhagyta, s a legnagyobb művészek között tartották számon, ám őt mégsem hagyta el tudásszomja. Boncolt, hogy az izmokat megismerje. Járta Rómát, hogy minél több antik mintát láthasson. És még a feltörekvő ifjú (tehát ezért egyben vetélytárs) Raffaello műveit látva  is hajlandó volt levonni az őt érintő konzekvenciákat.
Életéről könnyű regényt írni. Könnyű őt heroikus figurává tenni. Ám éppen ezért van nehéz dolga annak, aki az igazságot, a tényeket kutatja fáradhatatlanul. Sokszor a tegnapot is nehéz rekonstruálni, ezúttal pedig 500 évvel ezelőttre kell visszatekinteni. Talán már nincs is meg az ember. Talán helyét régesrég átvette a legenda.

Igazi amerikai?!