Ejnye no…
Ha Térey nem írja oda a cím alá, novellák, talán rá se döbbenek, hogy a magyar prózahagyomány mennyire az ő keze alá dolgozott. Konkrétan azzal az önsanyargató, überklasszicista stíluseszménnyel, amely mérlegre tesz minden szót, hogy aztán azokat, amelyek könnyűnek találtatnak, kipöckölje. A jó prózát szinte már fájó monotonitással a csupaszságáért, a lényegretörő kíméletlenségéért szokás dicsérni. Ha ennyire hiszünk ebben a csontvázasításban, akkor valakinek már rég fel kellett volna fedeznie, hogy a 19. században felejtett verses forma a közízlést tekintve mennyire adekvát tud(na) lenni.

„Férfi vagyok, most váltam azzá”

krusovszky-fiuk-orszaga.jpgKrusovszky Dénes költőként érdekes dolgokat tud művelni a nyelvvel. Fellazítja a mondatokat, határtalanná szerkeszti őket. A szavak megpuhulnak, lelassulnak, elveszítik élességüket. A Literán is olvasható verse, A sár partjai megmutatja, milyennek is képzelem az ideális Krusovszky-prózát.
Persze, a szerző nem őrült. Irodalmárként is tisztában van a stílus és a befogadás határaival. A belinkelt versben ugyan ad extremum vitte ezeket a jellemzőket, de ha hosszabb próza esetében is ezt követné, éppen szövegvilágának fő jellemzője veszne el: nyelvileg sokkolná az olvasóját, ami, meggyőződésem, ellentétes azzal, ahogyan a témákat megragadja óvatosan kézbe veszi.
A megfelelő mértékben alkalmazott stílusjegyek ugyanis úgy viszonyulnak a tartalomhoz, hogy újra meg újra elterelik a figyelmet a fókuszról.
Bármikor bele lehet futni olyan mondatba, melynek így épül fel a váza: azt azonban – hogy – majd – sőt – amire – hiszen. Egy pedig-milyen-mintha hármasból felépülő mondat meg sem rezzenti a bonyolultságot érzékelő szenzorainkat.
A tekergő, okosan csapongó mondatok egyszerűen nem tetszhetnének egy jól szocializált olvasónak. A jó neveltetéshez hozzátartozik, hogy a prózától is el kell várnunk egy matematizálható vázat, melyet a logika öntisztító ereje tart karban.
Az ember átlagos működése azonban többnyire nem ilyen. És még ha néha ilyen is, megtilthatjuk-e a novellistának a tudat másmilyen állapotához adekvátabb szöveg megalkotását?

Könyvélvező 2013.06.29. 22:33

Novellista

Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

TIZENHARMADIK FEJEZET,
melyben a Kedves Olvasó

Van ez az igazságtalanság. Ezt érezte. Próbálta leküzdeni, de nem ment. Mindig visszajött, és nem hagyta olvasni. Ment a fejében, ahelyett, hogy a szöveg ment volna a fejébe. Túl szimpla ez így, de ez az igazság. Ez így volt. Hogy van az EP. Még egy rendes magyar szaka sincs. Csak valami TTK. És akkor ilyen lilába meg keménybe kötik, amit ír. De ez még hagyján, mert kinyitva legalább nem látszik. Hanem hogy kinyitja, és olvassa, és abszolút a jó szándék, azaz ha abszolút, akkor nincs előjel, nincs jelző, tehát akkor szándék van, elszánás, hogy azért is, ő sort sor után rak, és halad és lapoz, lesz, ami lesz. Csak hogy közben nem lehet kérdezni. Ez az igazságtalanság.
Pedig elképzeli, s akkor aztán hiába rak sort sor után, meddő az egész. Még annyira se halad, mint addig, mert így már kérdés se merül föl, hisz a képzelet az úr. (Jé, hogy a víz azúr...)
Föl kéne hívni.

Így éltek ti

John Lennon imád netezni. Olvasgatja férfitársai beszámolóit a kurvázásról, s közben egy társkereső szolgáltatáson hajszolja az igazit. Meg is fogja találni élete párját, akit történetesen Yoko Onónak hívnak. Igen, történetesen. Ahogy történetesen John Lennon foglalkozására nézve zenész, és az együttesének a neve Beatles. Csak éppen Stones-kitűzőt hord. Meg mondom, netezik, ráadásul utál sms-t írni. Vagyis ez a John Lennon nem az a John Lennon. Vagy csak részben. De részben ő én is. Meg nagyjából minden manapság élő fickó. Úgy 25 és 55 között mindenképp. De talán ezen határokon túl is. Csak a nők vannak kizárva ebből a nagy lelki közösségből, mert azért mégiscsak John. Vagyis John Lennon történetei a fikció kategóriájába tartoznak. S így John Lennon megintcsak több, mint John Lennon. S ha nem John Lennonnak hívnák, akkor akár olyan híres is lehetne, mint Esti Kornél vagy éppen Fülig Jimmy.

Igazi amerikai?!

Vonnegut igazi amerikai író.
Van nekem egy csomó, jól bevált sztereotípiám. Tudom, nem szép dolog ez, egyáltalán nem PC. Aki nem vigyáz a szavakkal, fasisztoid beállítást is emlegethet, de ez komoly túlzás. Én mindig is gyűjtögető, rendszerező típus voltam, és nagyon is szeretem a skatulyáimat. Persze, kell a következetlenség, ha az ember nem akar lemerevedni, az újrarendszerezés örömét pedig minden gyűjtő ismeri. Az amcsi skatulya lakói azonban eléggé stabilak. Vonnegut az írásaival megtestesíti a Bruce Willis-i, na jó, stílszerűbben: a schwarzeneggeri filozófiát:
- Mi a terv?
- Bemegyünk, aztán szétverünk mindenkit.
Vonnegut ugyanez: nem pöcsöl, nem lelkiismereteskedik, úgy pc, hogy nem pc – bele a közepébe, egyszerűen, érthetően.
Csak éppen az egész könyv középpontjában Drezda található: az amerikaiak fölösleges, koordinálatlan és túlcsorduló agresszivitásának jelképe!

A banalitás maximuma

Ez a Háy János baromi banális egy alak. Csak mondja, írja ezeket a banális mondatokat, és abból felépülnek ezek a banális történetek, amelyek banális emberek banális életéről szólnak.
Én meg olvasom, és nem bírom letenni. Te jó ég, az egyik egy családi nagybácsi, a másik a szomszédom, aztán az egyik volt csajom, és aztán, nebassz, ez én vagyok... Na jó, még talán kimászom ebből a jellemhibából.
Ezek kortárs novellák.

süti beállítások módosítása