(A bejegyzés a moly.hu-n született, és a kommentjei ott olvashatók.)

A Svéd Akadémia igazán bátor és szinte vakmerő döntéssel 2016-ban Bob Dylant tartotta érdemesnek az irodalmi Nobel-díjra. 
Az elkövetkező napok, hetek ennek az elemzésével, megértésével, elfogadásával vagy elutasításával fognak telni. 
Mindenesetre az Akadémia ezzel arra kért bennünket, hogy vegyük komolyan Dylant. 
Azaz ne csak generációs ikonnak, ne csak a tömegkultúra egyik érdekes termékének tartsuk őt. 
Ennek elutasítása nyilván együtt jár azzal, hogy az Akadémia tagjainak ellágyulásáról, józan ítélőképességük elhomályosulásáról kelljen szólni. 
Az elfogadás hozhat csodákat: például azt a belátást, hogy a popularitás mint kizáró érv Dylan Nobele esetében azért nem jöhet szóba, mert a magasirodalom regiszterében ő egyáltalán nem volt eddig populáris. 
Hát a régóta várt amcsi Nobel megérkezett: nem Roth, nem Oates, még csak nem is DeLillo. Elég punkos dolog volt ez az Akadémiától. 

Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...

Igazi amerikai?!

Vonnegut igazi amerikai író.
Van nekem egy csomó, jól bevált sztereotípiám. Tudom, nem szép dolog ez, egyáltalán nem PC. Aki nem vigyáz a szavakkal, fasisztoid beállítást is emlegethet, de ez komoly túlzás. Én mindig is gyűjtögető, rendszerező típus voltam, és nagyon is szeretem a skatulyáimat. Persze, kell a következetlenség, ha az ember nem akar lemerevedni, az újrarendszerezés örömét pedig minden gyűjtő ismeri. Az amcsi skatulya lakói azonban eléggé stabilak. Vonnegut az írásaival megtestesíti a Bruce Willis-i, na jó, stílszerűbben: a schwarzeneggeri filozófiát:
- Mi a terv?
- Bemegyünk, aztán szétverünk mindenkit.
Vonnegut ugyanez: nem pöcsöl, nem lelkiismereteskedik, úgy pc, hogy nem pc – bele a közepébe, egyszerűen, érthetően.
Csak éppen az egész könyv középpontjában Drezda található: az amerikaiak fölösleges, koordinálatlan és túlcsorduló agresszivitásának jelképe!

süti beállítások módosítása