A demokrácia megszállottai

A görög válság kapcsán sok mindenről volt szó, csak éppen Görögországról nem. Hallhattuk a legkülönbözőbb EU-n kívüli és belüli vezetők, szakértők, pénzügyi potentátok véleményét, de inkább csak az euróról beszéltek. A közös pénzről. Hogy meddig húzza még... Meg hát megkérdezték, hogy akkor lehet-e most görögbe nyaralni, vagy sem.
No, nem az antik kultúra ismertetésére vágytam, sem a földrajzi viszonyok taglalására. Csak éppen a nyaralhatósági kritérium értékelésénél többre. Főleg politikailag és gazdaságilag. De hát megértem én. Ahogy az endékások a Balcsihoz, úgy mi is Görögországba úgy utaztunk, hogy az emberek, meg általában ami egy országot országgá tesz, csak díszletnek számított. Az ókori műemlékek beférnek két strandolás közé, de a kormányzópárt neve kit érdekel.
Most hirtelen, lelkiismeretileg, mintegy visszamenőleg is, úgy éreztem, illene többet tudni.
És ehhez találtam ezt a zsebméretű könyvet, ami éppen elég bevezetésnek, gyorstalpalónak, és még a stílusa is olyan tiszta, hogy a görög kék ég alatt, a strandon is olvasható.

Lénárd Sándor nyelvekkel kapcsolatos szövegei összesen talán 150 oldalt sem tesznek ki ebben a 320 oldalas könyvben. Vagyis a könyv egyik felét nem ő írta.
Hát akkor ki?
Terts István és Siklós Péter - a szerkesztők.
(Ez a kijelentés nem hordoz magában értékítéletet, különösen nem szemrehányást. Mindössze ténymegállapítás.)
Persze önmagában a szöveg-jegyzet aránytól nem esnék hasra, láttam már jó néhány kritikai kiadást, de itt más a helyzet.
A címlapon Bábel tornya szerepel - nyilván a nyelvek színes világához ez a primer asszociáció. Ugyanakkor a torony története a káosz kialakulásának a története. A különböző nyelvek használatával elveszett az emberek problémátlan, kölcsönös megértése. Viszont a káosz sem a rossz szimbóluma: a káosz változatos, intellektuálisan csábító, izgalmas dolog - csak éppen nincs rendszerező elve. Mindent szabad.
A jegyzetek is ebből a gátlástalan, intellektuális izgalomból születtek. Az elv: mindent leírok, ami eszembe jut.
Tisztára, mintha neteznénk. Olvasunk, s ha elérünk egy névhez vagy egy kijelentéshez, ami homályos, már kattintunk is tovább = lapozunk a jegyzetekhez.

Szótál

Gourmand vagyok - kellett ráébrednem Szilasi László regényének olvasása közben. A kijelentés sznobsága még most is mellbe vág. Ráadásul e szerint én kifinomult ízleléssel, s tetejében e téren ízléssel is rendelkezem. Kiérzek mindent, és még azt is tudom, jó-e, illő-e az érzett íz. Hát nem. Lehet, hogy a francia gourmand ilyen, de a magyari, kisvárosiasított változat örül, ha ízlelgethet. Márpedig itt minden szónak íze van. Zamata. Akinek memória adatott, az tudja, felismeri, mi ottlikos, mi szerbes. Vagy éppen peteleis. Akik utaztak, azok felismerik, mi zalai, mi meg inkább csabai. Vagy éppen kassai. Aki az idők ismerője, az felismeri, mi Vizsoly előtti, s mi utáni. Vagy ugyanígy Széphalommal. Netán a berlini fallal. De a mesterszakács minden titkát senki fel nem fedheti, mert tudásuk még ha ugyanakkora, vagy tán nagyobb is, mégsem ugyanaz. Megkockáztatom, ebben a regényben a szavak kiválasztása és elrendezése az igazán zseniális.

Bevezetés a jelenbe

Tari Annamária bátor ember. A jelenről ír. Alapvetően arról, hogy ez a mi globális és technológiai társadalmunk hogyan alakította a lelkünket, a lelki problémáinkat. Teszi mindezt rendkívül higgadtan, kiegyensúlyozottan, mindenfajta tétovaság és bizonytalanság nélkül. Márpedig ehhez különösen nagy bátorság kell.
Mert a jelen nem olyan, mint a múlt vagy a jövő. A múlt és a jövő különbségei időben és térben távolodva egyre inkább elmosódnak. A 20. század elejéről mást gondolnak a nagyszüleink, mint mi, pedig ők sem éltek akkor. A 17. századról viszont már nem csak mi, magyarok, hanem Európában mindannyian nagyon hasonló képpel rendelkezünk generációtól függetlenül. Ugyanakkor egy japán fiatal bizonyára egészen mást gondol róla, de az Australopithecustól már mindannyian egyforma távolságra vagyunk. (Éppen ezért gyakori, hogy a jelen társadalmi helyzet ellenpontjaként nem pár száz évvel ezelőtti, hanem az archaikus társadalomból, a törzsi korszakból vett példákat szoktak említeni.)
A jelent illetően csak különbségekről beszélhetünk. A jelen mindenkinek más és más. Az én jelenem nem olyan, mint a többieké, tehát olyan sem, mint amilyen Tari Annamárié. És így van ezzel mindegyik olvasója. Mindegyikőnk másféleképpen éli meg a saját jelenét, s így eleve vitázva, kérdőjelezve olvashatunk csak egy ilyen könyvet. Ezért kell az írói bátorság.

Így éltek ti

John Lennon imád netezni. Olvasgatja férfitársai beszámolóit a kurvázásról, s közben egy társkereső szolgáltatáson hajszolja az igazit. Meg is fogja találni élete párját, akit történetesen Yoko Onónak hívnak. Igen, történetesen. Ahogy történetesen John Lennon foglalkozására nézve zenész, és az együttesének a neve Beatles. Csak éppen Stones-kitűzőt hord. Meg mondom, netezik, ráadásul utál sms-t írni. Vagyis ez a John Lennon nem az a John Lennon. Vagy csak részben. De részben ő én is. Meg nagyjából minden manapság élő fickó. Úgy 25 és 55 között mindenképp. De talán ezen határokon túl is. Csak a nők vannak kizárva ebből a nagy lelki közösségből, mert azért mégiscsak John. Vagyis John Lennon történetei a fikció kategóriájába tartoznak. S így John Lennon megintcsak több, mint John Lennon. S ha nem John Lennonnak hívnák, akkor akár olyan híres is lehetne, mint Esti Kornél vagy éppen Fülig Jimmy.

Lecke az irodalomnak

Vagy: pofon az irodalomnak. És az irodalomelméletnek, az egész irodalomtudománynak, sőt az egész irodalomértésnek: ha csak egy százalék sznobizmus szorult az olvasóba, már esélye sincs befogadni a művet. Ez az irodalom gengszterrepje. Amit az avantgárd, mindenfajta modernizmusok, az egész posztmodern tett, csak előzménye a Szlengblognak. Egy lépéssel a jövő felé! Egy mű, ami csak szalagcímekkel jellemezhető méltón. És a legdurvább, legegyértelműbb címlapszlogen: Ez az, ami odabasz, a többi csak lófasz.

A banalitás maximuma

Ez a Háy János baromi banális egy alak. Csak mondja, írja ezeket a banális mondatokat, és abból felépülnek ezek a banális történetek, amelyek banális emberek banális életéről szólnak.
Én meg olvasom, és nem bírom letenni. Te jó ég, az egyik egy családi nagybácsi, a másik a szomszédom, aztán az egyik volt csajom, és aztán, nebassz, ez én vagyok... Na jó, még talán kimászom ebből a jellemhibából.
Ezek kortárs novellák.

süti beállítások módosítása