Idén negyedik alkalommal ítélik oda magyar díjazottnak az Európai Unió Irodalmi Díját. Bár ez több nemzetet érintő elismerés, gyakorlatilag mégis tekinthető nemzeti díjnak, hiszen magyar zsűri dönt a magyar díjazottról. Mivel nem volt minden részlet világos a számomra, a 2019-es zsűri tagjait megkerestem néhány kérdéssel. Nagyon lelkiismeretesen és körültekintően válaszoltak, ezért itt változtatás nélkül, teljes terjedelmében közlöm a szöveget, míg a Molyon az oldal sajátosságaihoz igazodva egy kisebb összefoglalót adok.

Először is álljon itt a zsűri névsora (fotókkal együtt a Literán érdemes körülnézni):
Deczki Sarolta (kritikus, irodalomtörténész, filozófus)
Dufeuilly, Joëlle (francia műfordító)
Kőrössi P. József (költő, író, könyvkiadó, szerkesztő)

Szkárosi Endre (költő, műfordító, irodalomtörténész, tanár, a Szépírók Társasága elnöke)
Szolláth Dávid (irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő)

Az interjút általános kérdéssekkel kezdtem.

− Ha jól értem a kiírást, csak 2018-ban vagy 2019-ben kiadott könyvek szerzői jöhetnek szóba?
− Az Európai Unió Irodalmi Díj szabályzata meglehetősen szűkre szabja a lehetséges díjazottak körét. Az egyik feltétel az, hogy csakis olyan művek jöhetnek szóba, melyek az elmúlt másfél évben születtek. Méghozzá olyan szerzőtől, aki már nem pályakezdő, de még nem is befutott, hanem „emerging writer”-ként minimum két, maximum négy szépprózai kötetet adott közre eddig. Az életkorra vonatkozóan nincsenek megszorítások. Nehéz helyzet elé állítja ez a mindenkori zsűrit, hiszen vannak olyan szerzők, akiknek kiváló könyvük jelent meg a megadott időintervallumban, és nem számítanak a befutott szerzők közé, viszont már négynél több kötetük vagy regényük jelent meg.

Eléggé hatásvadász címet adtam ennek a bejegyzésnek, de nincs itt semmi csalás vagy ámítás. Hiába örülünk annak, hogy idén pótolják a tavalyi díjat is, a szomorú tény a következő: a 18 fős Akadémia válság előtti tagságából 7 fő távozott – ebből mindössze egyetlen férfi, és mindössze egyetlen női tag nem mondott le.

A válságot menedzselő főtitkár, Anders Olsson hiába mondja azt, hogy „a konfliktus nem a nemek különbségére vezethető vissza”, azért a tények, illetve a válság fókuszában álló szexuális bűncselekmény mégiscsak azt mutatják, a hímnemű tagságot érintette, rázta meg kevésbé az ügy.

614922369-03272017-laszlo-krasznahorkai-ornan-rotem-bomb-01.jpgMinden a Tervvel kezdődött.
Manapság, amikor nap nap után szelíden növekvő örömmel veszem a kezembe ezt a csodás könyvtárgyat, nehéz visszaidézni, mit is gondoltam róla régebben. Nos, nem túl sokat. Valamennyire örültem, hogy van olyan író, akinek még a körmepiszka is áruba bocsátható. Meg persze elfogadtam, hogy nem lehet mindig nagy és vaskos műveket írni, néha kellenek side projectek is.
Még a boltban belelapozva is… a szürkeségen gyorsan átsiklott a szemem.
Az Aprómunka mellé azonban mégis elolvastam. Mert úgy helyes.
Azóta már számtalanszor olvastam. Nézegettem. Lapozgattam.

Tegnap is, a kislányommal vagy 5 percig nézegettük ezt a fotót (a fotó forrása: Bomb Magazine).
Most ellene kellene állnom, hogy költői szavakkal tegyem tönkre a látványt. Nem a tartalom, nem a szürke ég, nem a felhő helyetti városi gomolygás, hanem a kompozíció nagyszerűsége nyűgözött le bennünket. Ez a fotó egyszerűen szép. Olyan, amit csodálni lehet.

A szöveget tehát annak tekintettem, aminek az írója beállította: előzetesnek, vázlatnak, munkajegyzetnek.
De nagyon gyorsan lenyűgözött a gazdagsága, a megszerkesztettsége, az egységes mű mivolta. Logikusan lehetett megismerni belőle Manhattan erejét. Mely a nagy elméket, a kiválókat magához szürkíti. Névtelenné minősíti vissza a legnevesebbeket is. Melville életének hosszú szakaszát hivatalnokként töltötte, Bartók lakhelyét semmi sem örökíti meg, és a zseniális Lebbeus Woods-műveket ugyan kiállítják, de csak az észrevehetetlenségig bezsúfolva a trendi izék sűrűjébe.