Az elhallgatás kultúrája 


Egy fiatal magyar író megírt egy koherens, átgondolt, mindvégig következetes regényt.
Már ezzel kiemelkedik a mezőnyből.
Igen, tudom, ez túlzó kifejezésnek tűnik. Ám a magyar regénytermésben én azt tapasztaltam, hogy a fiatalabbak keze egyszer csak megremeg. Regényt csak egészen kivételes magabiztossággal lehet írni. Vagy legalábbis fókuszált célra tartás kell hozzá. A regénybe beleteendő sok energia abból a hitből tud csak fakadni, hogy a kézirat önmagában lesz értékes. Azaz menthetetlenül emberek elé fog kerülni, és ott meg kell állnia a lábán, ezért érdemes ráfordítani sok-sok időt. Ehelyett nem egy fiatal író beszél az elakadásairól, a máshová kiosztott prioritásokról. Mintha az életükben bármennyire fontosnak is tartanák ugyan az írást, az valahol a teendők listájának 5. helyéig tudna csak előretörni. Oda, ahol az energiákból már csak töredékek jutnak. És ez bizony meglátszik. Egy-egy foldozott, összecsapott, vagy csak kellően át nem gondolt résznél.

Krusovszky Dénes azonban nem csak komolyan hitt a művében, hanem még ezen is túltett: nem családregényt írt, és ezen keresztül mellesleg nem is akarta megérteni az egész 20. századot.
Nagyon gyakori manapság, és persze üdvözlendő is, hogy a szerző a magyar múlttal egy 3-4 generációt és a 20. századot átfogó művön keresztül néz szembe.
Krusovszky ehelyett legfeljebb ha három generációt érint. Azt is inkább csak áttételesen.
Mondhatom, egészében nehéz a művét a magyar magasirodalom térképére helyezni.

A dzsinn, avagy a 20. század lámpafénye

A regény középpontjában rejlik egy tökéletes alkotás A dzsinn címmel. Beágyazottsága miatt kisregényként hivatkoznak rá, de ha önállóan jelent volna meg, egész biztosan megkapná párszor a nagy jelzőt.
El se kezdem dicsérni, mert mások megteszik helyettem.
Csupán egy magyarázat és egy kulcsfontosságú kétség a magában való tökéletességével kapcsolatban.
Magyarázom magamnak is, hogy ez önmagában is tökéletes, és tényleg drámai erejű – drámai a műnem értelmében.
A szűkre szabott helyszín, a szereplők elenyésző száma miatt színpadra állítható. Oda kívánkozik. Én színpadra állítanám.

A műből kimagasló önállóságával kapcsolatban a kétség viszont innen ered:
„Hát hogy a zsidókkal mi volt.” (378. oldal)

Az ’56-os forradalom kapcsán zsidóellenességről írni teljesen zseniális húzás. Ez az elbizonytalanító gondolat alkalmas a 20. század megvilágítására. És ráadásul természetes úton válhat az ember a NER ellenségévé, de legalább igazán jó gondolatmeneteket lehet elindítani a szembenézés, a múltfeltárás szükségességéről és tragikus elmaradásáról.

„Ez hogy jön ide?” (378. oldal)

Ez az, hogy hát ez hogy jön ide?
Engem szinte csak is ez érdekelt ezt követően.
Mert erre önmagában ez a rész nem adhat választ.

A dzsinnen túl

Minek kellett megírni a 2013-as és ′17-es részeket? Minek kellett a tökéletes A dzsinnt becsomagolni a többibe? Kapunk-e egyáltalán valamit ezektől a járulékosnak tekinthető részektől? Nem lett volna elég egy jegyzet, egy prológus a kazetta előkerüléséről, aztán csókolom? 

Bevallom férfiasan, az E/1-es elbeszélő, főszereplő kiakasztott. Krusovszky aprólékos, tartalmilag a lényegtelenséget súroló mondatai eleve eltöltenek némi feszültséggel, erre egy olyan csávó vernyákolásáról olvasni, aki a végére maga is belátja, hogy tényleg pöcsként viselkedett (423.o.), elviselhetetlen volt. Annyira pontosan megformálja a fiatalembert, aki nem akar felnőni, aki észre sem veszi, hogy milyen felelősségek és sorsok vannak körülötte, hogy előjött belőlem a konzervatív rosszallás.
Az 50. oldalnál félbehagytam a könyvet, és eléggé random sorrendben olvastam a részeket. (Aztán bizonyos részeket újra. És újra.)
Most jön az a vallomás, hogy a szerző kortársa vagyok. Pontosabban egy évben született az öcsémmel. Amit gondolok a világról, a közegemről, azt megtalálom ebben a könyvben. Vagyis egyszerűsítem: teljesen egyetértek az íróval. Ugyanazt látjuk. Vagy amit látunk, annak nagy a metszete, a perspektívája meg azonos. 

„– Végignéztem pár generációt tanárként, de azt hiszem, ilyen, hogy is mondjam, képlékeny társaságot nem láttam korábban.” (340. oldal) 

Egyre többször beszélek arról, hogy az idősebb generáció élettere a nagy 20. század volt. Komoly és nehéz időszakok gyermekei és túlélői lettek. Háborúk, komoly betegségek, éhínségek, diktatúrák adták az életük kerettörténetét.
Ehhez képest mi jutott nekünk?
Az általuk kiszenvedett biztonságos és békés korszak. Szívünk teljen hálával, és dicsérjük az ő nagyságukat. Mindeközben érezzük saját kicsinységünket. Maradjunk szerények.

„Hát meglehet hogy én is ennyire vagyok hős
Semmit se csináltam mindent csak hallottam”

Lám-lám, ezekre a 30 felé közeledő ifjakra nehéz a férfi szót alkalmazni. Hiszen egyik munkahelyről csapódnak a másikra, közösségi felelősségvállalás nem jellemzi őket, és még mindig leginkább a szakítós-összejövős élethelyzet az otthonos számukra. Megkésett tinédzserségben rekednek meg mindörökre. Ennél azért virulensebb utódokra számított a nagy generáció, és még véletlenül sem arra, hogy a kezük között formálgatott ifjak a végsőkig képlékenyek maradnak… 

Krusovszky annyira diszkréten olvas be a nagy generációnak, hogy csak imádni lehet.
A fiatalok sorsán keresztül mutatja meg, hogy mit is adtak nekünk a rómaiak, az elődeink.

1) „Ez egy kisváros, és nincs valódi konkurenciánk. Nem nagyképűségből mondom, de nincs. Nincsen rendes középmezőny, mi meg elég hatékonyak vagyunk, és kapkodnunk sem kell.” (127. oldal) 

Tuba öccse és két barátja hozott egy nagy döntést: minthogy kisvárosban értelmes ember nem marad, van tehát egy kis ökológiai fülke, ahol nem is olyan szerényen meg lehet élni. Hát igen, az a világ, amit örököltünk, olyan, hogy nem érdemes megmaradni benne – kivéve, ha az ember bevállalja a közéleti mutyikat. De arra meg ezek szerint kisvárosonként 3 család elég. Ez ennyi.

2) „– Komolyan mondom, az összes Zs kategóriás szobrászt Magyarországon az ilyen emlékművek tartják el…
– Nekik is élniük kell valamiből – felelte Tuba, majd, amikor kinevetgéltük rajta magunkat, hozzátette: – Amúgy ezt a követ már a tesómék hozták össze.”
(308. oldal)

Egy Nagy-Magyarországról van szó természetesen. És a szövegben hidegzuhanyként jön a felismerés, hogy ezeket a szobrokat ezek szerint a mi generációnk is csinálja, azaz mi magunk, mert akárhogy is, ez a generáció is egészében, nem pedig tagonként méretik majd meg.
Nincs mentség, nincs hárítás, ugyanakkor felülbírálva a szöveget, vagy legalább kiegészítve: a generációnk tagjai beleálltak ebbe a trendbe. Igen, ezt kaptuk apuciéktól. És van az a rohadt megfelelési kényszer, hogy az előrejutás érdekében ezt kell nyomatni. Akkor majd a mindenkori Apuci maga mellé enged, és engedelmesen ki lehet várni, amíg 100 éves korában átadja a helyét. Addig meg jó nekünk a kényelmes és eleve kevesebb felelősséggel járó magasabb sorszámú ülés, és még a saját esküvőnkön is engedékenyen engedjük át időnk beosztását a nagy embernek, és ha végre megérkezett, idétlen hajlongással hallgatjuk minden butaságát (349.o.).

3) „Szájtátva jártam körbe a szobrot, minden szögből lenyűgözően ronda volt, arról nem is beszélve, hogy amit mondani akart, mennyire hamisnak tűnt.” 325. oldal

Ó, igen: az 1956-os emlékmű. Végre visszaértünk '56-hoz.
Nem tudok úgy végigmenni már egy kis falun se, hogy ne lenne valamilyen nagyon csúnya és torz vaskorona, Árpád-házi vagy egyéb szent, esetleg valamilyen forradalmi emlékmű – vagy mindez együtt. Olyan köztéri szoborállítási trend van Magyarországon, amit megkérdőjelezni sem lehet. És visszatérve a kisváros/3 családra: egyre több olyan falu akad, ahol már több a szobor, mint az iskolás korú gyerek!

De nem az a baj, hogy csúnyák. Ó nem. (És egyébként még szebbek is vannak köztük.) Az irodalomból és minden művészetekből jár a köznek is: a baj az agresszivitással kezdődik, és a hazugságban csúcsosodik ki.

Hamis – így Krusovszky.

Hamis maga a szoborállítási trend: nem csupán a múlt bonyolultságát fedi el, hanem a jelen problémáit is. Hogy nincs egészségügy, nincs oktatásügy, csak szobrok vannak.
És persze a múltat is meghamisítja, retusálja.

Most akkor jöhetnek ezek a megjegyzések: Számít-e ez bármit is? Miért kell mindent elrontani? Beletaposni a nemzet emlékezetébe egy elszigetelt hülyeség felemlegetésével, amelyet ráadásul a forradalmi erők azonnal el is fojtottak… Hát ennyi telik tőletek, ti ifjú generáció, nem érzitek itt sem a felelősséget, képtelenek vagytok felnőni, hogy a lényegest meglássátok és cselekedjétek…

Mire jó tehát tudni, hogy még az égbe emelt, nemzetközileg is jó píárral rendelkező ’56-os forradalomnak is volt mocska. Voltak árnyalatai, megalkuvásai. Egy bonyolult történet volt, ahogy minden az. És ha nem értünk meg egy jelentős történetet, akkor egyetlen történetet sem értünk meg, így a jelenben is képtelenek leszünk érvényesülni.

A műalkotás nem díszlet. Nem háttérdekoráció. Ha nem műalkotásokat állítunk, akkor megint lehet hinni, hogy mindenki hülye, csak mi vagyunk okosak. Hogy akár kiskanállal is, vérveszteség nélkül vissza- és elfoglalunk mindent, mert ez a küldetésünk. Hogy a többiek ellenségek. Nem is emberek, hanem legyőzendő, alánk vetendő tömegek. És ezt lehet folytatni odáig, hogy ki az igazán magyar. A megtisztulásig. Hogy mi, satnya generáció belássuk végre, sosem leszünk igaz magyarok.

A generációs konfliktus, a nagy generáció teljesen téves útválasztása olyan nagyszabásúan jelenik meg ebben a műben, hogy nagyon könnyű szemet hunyni fölötte, és nem észrevenni, ahogy a főhős sem lát meg semmi érdemlegeset maga körül.
Ez a vakság egyáltalán nem Teiresziászé. Az előző generációk következetes történelmi elhallgatásainak az eredménye. A tudatlanságé. Ha nem ismerjük a betűket, nem fogunk tudni olvasni, de még azt sem vesszük észre, hogy olvasnivaló van körülöttünk…
Vaknak neveltek bennünket.

2017?

Most, hogy elkezdem írni ezeket a sorokat, még most sem látom a helyét a záró résznek.
Nyilván a logikáját értem. A történések összefűzése itt történik meg. A viszonyok feltárulnak.

A generációs tematikában viszont egészen különleges kifutást kap a szöveg. Az ifjú külföldön megtalálta a helyét, de még vár rá egy megkísértés. Apja rosszul lesz, ápolásra szorul. Ebben a részben próbálkoznak a helyzettel, de lassan rájönnek, nincs valós szükségük egymásra, helyénvalóbb eltávolodni újra.
Igen, újra a határon túlra. Hiszen közben kiderül az is, hogy az egykor elhagyott munkahely is megszűnt közben. Már visszajönni sincs hova. Az idősebbek még mindig fiatalnak nevezik magukat, nincs szükség a valóban fiatalokra.

A dzsinn testvére ugyanúgy külföldön találja meg a helyét, ahogy a nagybácsi, és végül a történet központi szereplője is. Mintha a nagyvilágban csak éppen itt nem lenne számu(n)kra hely.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr8814362483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.