Nádas Péter a Világó részletek című könyvében mindvégig kitartó következetességgel használja magára az autista kitételt. A kritikusi megszólalások alapvetően hitetlenek. Ezért tartottam fontosnak megírni e bejegyzést: engem, aki – és ez itt nagyon fontos – nem vagyok az autizmus szakértője, ám jártasnak nevezhetem magam ezen a területen, meggyőzött. Nádas Péter autizmusban való érintettségét nem csak, hogy el tudom fogadni, hanem ez az elfogadás tette lehetővé számomra az ő teljesebb megértését.

A 62. ÉS-kvartett szereplőinek reakciója eléggé tipikus. Két megszólaló is kiemeli, hogy idegesítette őket az autizmus hangsúlyozása. Még a leginkább elfogadó, sőt mindent pontosan értő Bárány Tibor is visszaretten az elfogadástól, és alapvető strukturális elemként azonosítja, azaz lényegi személyiségjellemzőből írói eszközzé degradálja. Ő mondja ki az autizmussal kapcsolatos jelenlegi legnagyobb félreértést is: „Egyébként az »autizmus« a szó szigorú értelmében nem korrekt meghatározás, mert ez az ember nem autista. Az autizmus kifejezést a hétköznapokban mindenféle furcsa viselkedésmódra szoktuk használni, teljesen pontatlanul, az író is ezt teszi.”

Az autizmus széles körű elismeréséért a Rain Man című film végtelenül sokat tett. Az autizmus ugyanakkor szintén a végtelen jelzővel leírható változatosságot mutat, és a Dustin Hoffman által alakított egyetlen figurán keresztül a világ nem csupán egyetlen megvalósulási formát ismert meg, hanem azzal az eggyel azonosította az autizmust.
A film készítése óta nagyon sok minden változott. A szakmai és a mindennapi tudás is gazdagodott e területen. A Rain Man örökségére lehetett építkezni, ám mára inkább legyőzendő akadályként jelentkezik az autizmussal foglalkozók életében.

A fogalom hatóköre még ma is napról napra szélesedik. Ennek elsősorban az az oka, hogy a különféle problémákkal küzdő emberekről derül ki az autizmusuk, míg azokkal kapcsolatban, akik szociálisan vagy pszichésen nem ütköznek számukra megoldhatatlan feladatokba, nem merül fel az autizmus.
Márpedig nem az az autista, akit szorongással vagy szociális problémákkal vagy bármi egyébbel kezelnek. Gyakorta persze ez a következmény, de még a szakemberek számára is meglepő lehet, hogy milyen sok jól funkcionáló autista mozog a mindennapokban. Ez olyan, mintha a náthával határoznánk meg magunkat, nem az immunrendszerünkkel és a virális környezetünkkel.
Ezt a helyzetet pontosan tükrözi Nádasnak az egyik interjúban tett kijelentése: „A szó klinikai értelmében természetesen nem vagyok autista, de voltak és vannak autista vonásaim.”

Az autizmus hatókörének kijelölése tehát még ma is folyamatban van, és a kör sugara növekszik. Tulajdonképpen a megítélése is nagyon bizonytalan. A pszichológusok, pszichiáterek, gyógypedagógusok is ingadoznak a betegség és az adottság kategóriája között. Prekop Csilla állítása belémbetonozta, hogy az autisztikus nem a kicsit autista, hanem a melléknévi forma; valaki vagy autista, vagy nem. Sok belső vita mellett jelenleg én is így látom az embereket, és éppen ezért nem fogadom el a klinikai értelemben kitételt: klinikán a beteg autista jelenik meg, klinikán kívül pedig a nem beteg.*

Ennek a bejegyzésnek a szempontjából tehát a legfontosabb: hiába ismeri régóta Rácz Péter a szerzőt, és hiába eszébe nem jutott volna Nádas Péterről az autizmus fogalma, hiába áll elő az a helyzet, hogy maga Nádas Péter is csak megszorításokkal meri magára alkalmazni ezt a fogalmat, mindez csupán azért esett meg így, mert az autizmussal kapcsolatos általános tudásszint alacsony. 

Most egy olyan résznek kellene következnie, amelyben Nádas Péter autizmusa mellett érvelek. Ahogy írtam, nem vagyok szakértő, tehát egy diagnózis felállításához, megerősítéséhez nincs meg a szaktudásom, sem a rutinom. Maradéktalanul tehát nem tudok érvelni, nem tudok szaktekintélyként előállni, ám rendelkezem az említett jártassággal, amelynek révén elég sok részletet ismerek és felismerek. Mindennapi tapasztalatom (és szinte minden, hasonló ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkező akár amatőrnek, akár profinak szintén), hogy rengeteg mindenkinek gyanítom az autizmusát. Most ellenben valaki előjött az autizmusával, ami minimum felvágásnak tűnhet, és legelőzékenyebb megítéléssel is irodalmi eszköznek. Így nagyon erős kritikai álláspontot vettem fel, ám nagyon hamar meggyőzettem.

Már a fogalom bevezetésénél, a 180. oldalon példaértékűen írja le azt a jelenséget, amit nem hivatalosan érzékszervi kisülésnek nevezek. Olga Bogdashina könyve kimerítően foglalkozik az autista személyek érzékszervi tapasztalataival, és abban többször bukkan fel hasonló élmény.
Az autizmus öröklődik, és az édesapa (de az egész családja is) erősen érintettnek tűnik. Tipikus, ahogy felidézi, hogy az apja megtanította a csevegés szabályaira (II/307). A lexikális tudásba való kapaszkodástól kezdve a távolságtartó, érintéskerülő hagyományig persze mindenre rá lehet mondani, hogy szokás, tehát hogy tanult, felvett életvezetési jellemző. Az autizmus egyetlen részlete sem idegen a nem autistáktól: az összkép, a mérték és az okok térnek el.

Nádas leírja, hogy mennyit szenvedett a mindenféle anyagok dörzsölésétől (II/179), miközben hihetetlen taktilis élményei voltak (pl. II/294). A hüllők irányába pedig tinédzserségéig tanult mechanizmusokkal közelített, gyakorlatilag testi érzetek nélkül. Utóbbinak még szélsőségesebb megjelenését az öccséről is feljegyzi („fakír”, II/509). A testtudatnak és a különféle érzékeléseknek az átlagostól történő változatos eltérése része a két fivér életének.
Ugyanígy a része, sőt meghatározó része Nádas életének a literális értelmezés, vagyis a szavak szó szerinti értelmezése. Ezért okoz nehézséget az összetett szavak azonosítása. Ez igazából nem szó szerintiséget jelent, hanem a legelemibb logikának az alkalmazását mindenre. Aztán az életkorral ez a logika persze egyre emeltebb szintű, illetve a nem autisták szemében a következetessége már a gyerek autistáknál is emeltnek tűnik, pedig ott még csak a korlátozás nélküli, fáradhatatlan alkalmazásáról van szó, ami elsősorban lelassít (ld: számolás, nyelvi konvenciók kerülése). Az átvitt értelmek, a szociálisan következetlenül használt fogalmak ezért okoznak nagy nehézséget az autistáknak. Nádas is irigységgel meg persze némi megvetéssel figyeli vakmerő és következetlen társait, akik felkészületlenül, tehát nem biztos, nem 100%-os tudással tesznek kijelentéseket és használnak fogalmakat, emberismeret nélkül döntenek mások felől, és szavaznak nekik bizalmat vagy ellenszenvet. Egy autista nem tud így próbálkozni. Gondolati merevségében a félsiker fogalma nem létezik: fekete-fehér, jó vagy rossz, barát vagy nem barát (azt nem mondanám, hogy ellenség, ezzel talán vitatkoznának). De erre még visszatérek.
Ebből következik a jellemző autisztikus kompenzatív arrogancia is. Előbb-utóbb az autista személy nekiütközik a saját következetességéből emelt falnak, és ebből csak zajosan lehet kitörni: másnak beolvasva, másokban vagy önmagukban csalódva. De ez messzire vezet, és ehhez tényleg nagyobb és ellenőrzöttebb tapasztalatra lenne szükségem. Ugyanakkor a könyvben leírt veszekedések, a családdal való leszámolás nem magyarázható pusztán Nádas tini lázadásával.

Itt, ezen a ponton elengedem Nádas autizmusának védelmét. Mert ezen a ponton talán már érthető, hogy milyen haszna van ennek az ismeretnek, ennek az elfogadásnak. Zelei Dávid unta a jóságról írott részt.
Egy autista itt megfogalmaz, megért valami olyasmit, ami egy nem autistának evidens, bár a nem autista talán ezt sosem tudta volna így definiálni, mert talán sosem tartotta volna érdemesnek definiálni ezt az emberi fogalmat, a hozzá kapcsolódó viselkedési mintázatot. Vagy a nem autista mintegy eleve tudja, hogy ez valami bonyolult, összetett dolog, amihez nem elemzőként kell közelíteni (vagy ha igen, akkor filozófusként önálló könyvben). A jóságról van szó. Mit jelent jónak lenni? Mikor mit jelent jónak lenni? Mi a jóság és mi az ellentéte?
Az úszást szoktam példaként hozni. Az átlagos úszó a vízben tanulgatott úszni. Úgy evickélt, úgy élvezte és használta a vizet, hogy nem tudatosított egy csomó apró részletet, és már evickélés közben élvezte a tudás fokozatos megszerzését. Az autista elemzi magát, a mozgást, a vizet. Dühíti, ha a mozgása nem áll össze, mert sokszor nem akar összeállni. Vagy tud úszni, vagy nem tud úszni – de ez az evickélés nem számíthat úszásnak.

Nádas nagyon pontosan írja le ezt a 346. oldalon, és ennek is a végén az apjánál lyukad ki:
„Hosszú évtizedek teltek el, és én még mindig a szavak és fogalmak értelmezésével voltam elfoglalva, vagy különböző értelmüket rakosgattam, és nem volt hová letennem. Kortársaim már régen mindent tudtak a világról, használták, boldogan gyakorolták a tudásukat, átjártak egymás eszén, azaz értették egymás hátsó szándékait, olvastak egymás gondolataiban, én meg ugyanezekből a dolgokból és eljárásokból semmit, de semmit nem értettem. Egy szót sem. Minden bizonnyal túl sokat kérdeztem, túl sok részlet megértését vártam el magamtól. Talán az apám magyarázott túl sokat, túl alaposan, s ő ültette el bennem az örök gyanakvást, hogy a tudáshoz talán még mindig keveset tudok. Ezért aztán nem is tudtam semmihez olyan nagy meggyőződéssel hozzáfogni vagy hozzászólni, ahogy mások tették. Talán többet vártam, mint amennyit a világ a tárgyaival, az anyagaival és az eljárásaival, s mindezek értelmezésével adhatott. Nem oda értem, ahová tartottam. Magának a tudásnak a beteljesedésére vártam, vagy metafizikai kiterjedésének megértésére. Nem értettem, de csodáltam ezeket a velem egykorú gyerekeket a kivételes tulajdonságaik, főleg a könnyedségük, felfogóképességük sebessége miatt. Honnan az ördögből tudják ilyen gyorsan és biztosan. Ugyan, ki mondhatta meg nekik. Ha meg ők sem tudják, akkor honnan veszik a bátorságot mégis belevágni.”

Zelei Dáviddal szemben én éppen a legfontosabb, legjellemzőbb pontnak, csúcspontnak látom a jóság megértését. A gonoszságtól való függetlenségének megértését. A szituatív működés megértését. (II/144: a nem értés; II/211.: a párhuzamos működés) Irodalmilag is ebben a részben teljesedik ki a mű, és az író itt felejti el alkalmazni a dokumentarista távolságtartást, és itt ír olyan jól, ahogy tud.

Édes-gyermeki példa az a hosszan boncolgatott helyzet, amikor egy el nem követett tiltott érintéssel, erőszaktevéssel rohanják le az elbeszélőt, és így esélye sincs az igazat érvényre juttatni: „Most azért hazudjak-e, hogy jó legyek neki, legyen végre csönd, vagy azért ne hazudjak, hogy az igazsághoz hű legyek. A két elsajátított követelmény csak logikai ösvényen volt követhető, etikai ösvényen nem.” (II/186)
A nem autista éppen fordítva gondolja. Vagy nem is gondolja. Nem is teszi fel így soha a kérdést. Hamar túllép az énközpontúságon, és jobban tud a mások fejével gondolkodni. Nem az jut eszébe, hogy ez a helyzet egyetlen kimenettel rendelkezik, és egyetlen logika mentén leírható. 

Egyszerűen egy nem autista nem tudna az öccse reakcióira rákérdező újságírónak sem így (igen, megint a Nádas által bizonytalanul megismert szót használom:) ilyen arrogánsan válaszolni: „Akkor meg milyen kifogása lehetne még? Családunk szabadgondolkodói hagyománya szerint legfeljebb akkor lehet az embernek vitatnivalója, ha vannak hozzá érvei, azaz ismer más tényeket, és ezeket elő is tudja adni. A vitának pedig vagy a végére ér az ember, vagy nem ér a végére. A botrány nem a realitás, hanem az eltorzítása. Még csak nem is a tévedés a botrány. Az a botrány, ha valakinek nem sikerül a realitással szembenéznie, és ezért badarságokat beszél.”
Vagy-vagy, ahogy írtam, Persze csak egy nagyon-nagyon sokat megélt és megértett autista tudja így befejezni a gondolatát.

* Erre a kategóriára használj a köznyelv általában az aspi (Asperger-szindrómában érintett) megnevezést.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr3714119927

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jakab.gipsz 2018.07.18. 22:40:32

Aki az önellátás képességével rendelkezik, az nem autista.

Kéretik az újkori kasztrendszer bevezetését, nem szorgalmazni.

Tom Taylor 2018.07.19. 00:35:01

Ha van film a világon, ami a legtöbbet ártott az autizmussal élőknek, az épp az Esőember!

Könyvélvező 2018.07.20. 11:13:10

@Jakab.gipsz: Nincsen jó kasztrendszer. Sem régi, sem új. Az önellátás pedig nagy képlékeny fogalom. Aki felöltözik, ebédet készít, az önellátó? Vagy ahhoz munkát is kell vállalni? Rengeteg embert ismerek, aki elismert munkavállaló, de önellátónak nem nevezném. Házastársa, szülei tartják rendben a dolgait.