A Nobel-díj idei esélyeseivel foglalkozó első két részben az amerikai és európai helyzetet mutattam be. Ebben a harmadik részben a világ egyéb tájaira akartam koncentrálni, de rájöttem, hogy az egész alapvetően az Akadémia szándékainak, szokásainak háttérismeretén alapulna, így először is ezeket kell leírnom.

3-titkar.jpg

Az Akadémia nem szolgál igazi konkrétumokkal a saját működési elveiről, inkább csak a mechanizmusaikról. Ez irányú zárkózottságuk érthető: minek is szolgáltatnák ki magukat…
Az elmúlt időszak egyetlen, reflexióra mindig kapható tagja a 18 tagú testület korábbi titkára, Horace Engdahl, aki nem mulasztott el alkalmat, hogy az amerikai irodalom fontosságát cáfolhassa, s eztán rátérhessen Európa primátusára. Utódja, Englund ezek után azzal az ígérettel is kezdte működését, hogy a jövőben igyekeznek csökkenteni a díj eurocentrikusságát. Ezt 2009-ben mondta – noha szívesen beszél a működésükről, azóta sem fogalmazott meg még egy, irányelvként értelmezhető kijelentést.

A Svéd Akadémia 18 fős testületének többségi döntést kell hoznia a díjazottról. A 18 tagból 17 el van szépen foglalva a saját tudományos karrierjével, ám a 18., a Ständig Sekreterare, azaz állandó titkár főállásban a díjnak szenteli minden idejét. Ő a szóvivő, ő jelenti be a díjazottat, figyel a határidők betartására, a működés gördülékenységére, és ő kajtat év közben a többiek után: vagyis noha nem főnök, ám pozíciójából adódóan a négyszemközti beszélgetések révén ő tudja leginkább formálni a testület haladási irányát. Sőt ha szeptember végére megfagy a levegő, az ő feladata meghajlítani és egy irányba fordítani a sok, összesimulni nem akaró akaratocskát.

Még a menetrendben egy pontot érdemes tudatosítani: a 17 főből 5-en + a titkár májusra 5 főre szűkítik az esélyesek listáját (ők a tkp-i bizottság, a Committee), és a teljes tagság az általuk kiválasztott 5 szerzőről kezd el szeptemberben beszélgetni.
Vagyis itt is azért hatan vannak, ami behatárolja a titkár mozgáskörét. Láthatjuk, hogy a titkár hogyan emelkedik ki és egyszersmind simul bele a tagságba.

A hatásukat a gyakorlatban a két titkár statisztikája alapján ítélhetjük meg (az októberi bejelentéseket véve alapul):
Horace Engdahl (1999–2008): 8 európai – 2 nem európai
Peter Englund (2009–2014): 3 európai – 3 nem európai

Engdahlnál Naipault és Lessinget mint az Egyesült Királyság alattvalóit európaiként tekintjük, amin némiképpen lehet vitatkozni, de tényleg nem érdemes, mert a lényegen nem változtat: Englundnál volt latin-amerikai (Vargas Llosa), észak-amerikai (Munro) és kelet-ázsiai (Mo Jen). Eléggé úgy tűnik, ő igyekezett bejátszani a világot.

Azt írtam, hogy az októberi bejelentést veszem alapul. Azért emeltem ki, mert Englund 2009 júniusától idén május végéig volt titkár. Nem tudom, hogy ez a formális funkcióátadás dátuma-e, vagy ténylegesen eddig működik vezetőként. Ahogy fent írtam, ez az ötös lista összeállításának határideje. El tudom képzelni, hogy ő már 2009-ben olyan ötös listát örökölt Engdahltól, amin csak európaiak szerepeltek, és akkor adott esetben idén ő is erős ráhatással engedte formálódni a listát. Ám még ha nem is így van, az előző titkár által kialakított mederből idő kilépni. Idő kell ahhoz, hogy az új ember a saját szájíze szerint alakítsa a dolgokat. Vagy egyáltalán: hogy kiismerje a saját szájízét…

Vagyis: vagy jön egy egzotikus, harmadik világbeli, netán arab nyelvű díjazott – vagy jön egy új korszak kezdete, amelyet majd Sara Danius nevével fémjelzünk. Ő az Akadémia első női titkára. Az interneten az ragadt meg, hogy irodalmárként Gustave Flaubert, James Joyce és Marcel Proust munkásságával kiemelten foglalkozott – utóbbi kettő szerepel az Akadémia nagy mulasztásainak virtuális listán. Proust ráadásul az ő személyes kedvence, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Németország és Anglia mellett az USA-ban is tanult és tanított (lásd a cv-jét). Nem véletlen, hogy sok cikk az ő fotójával vezeti fel az idei díjról szóló cikkét.

Meglátjuk, hogy az Akadémia döntése a 3K rendszerén © belül hol helyezkedik el:
a kitüntetés inkább a különlegességnek szól, vagy inkább a kiválóságnak, és hogy mindez mennyire lesz kompenzatív jellegű.
Az első két szempont azonnal látszik, a kompenzáció azonban inkább hosszú távú szempont, és néha a másik két k között is egyensúlyt teremt. Kérdés, hogy kissé élettelen panteonnak vagy az élettel telibb, ámde kevésbé fenséges partitársaságnak tekinti-e Sara Danius a díjat.
Talán Adonisz az első évben egy lehetséges kompromisszum lenne ebben a tekintetben.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr277947384

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.