Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
hornby-graph.jpgMindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.

believer.jpg

Amúgy a Könyvfesztiválra pörögtem már év eleje óta, erre teljesen lecsapott rám Tüdő Gyula.
Pedig beterveztem pár dedikációt. Ignacy Karpowicznak ezt kellett volna beírnia az Égiek és földiekbe: Chińskie ciasteczko: Każdy najbliższy przyjaciel stawał się – z czasem – dalekim serdecznym znajomym.
Azaz: Szerencsesüti: Minden legjobb barát – egy idő után – kedves távoli ismerős lett.
Én meg lengyelre akartam fordíttatni ezt a magyar mondókát, és elküldeni neki (merthogy nagyon jól illik ehhez a regényhez):
– Ignác, mit látsz?
– Eget, földet, vaskarikát,
közepébe bölömbikát,
átugrom a nagy patikát,
a nagyapád vaskalapját.
Mindehelyett tüdőgondozóba mászkáltam, rettegtem, remegtem és feküdtem. És még Pelevin is rám tört.

Két szélsőség között mozog az olvasmányválasztásom (már ha van éppen szabad akarat): időnként direkt nem menőket olvasok, máskor meg trendi akarok lenni. Idén nagy trendiségi fogadalmat tettem: fogok népszerű szerzőket olvasni. (A szórend így helyes, a fogok nagyon jó helyen van, ne tegyék át az olvasni elé!) Hornby is írt valami olyasmit, hogy van egy csomó jófej, akikkel jó dolog könyvekről (meg egy csomó egyéb dologról) beszélni, úgyhogy a köztémának számító műveket is ismerni kell. Már csak udvariasságból is. Meg a beégés elkerülése végett. Elvégre én is az az ember vagyok, aki kiválóan tud égni: ha nem olvastam, amit kéne, azért (ez evidens); ha meg olyat olvastam, amit senki, akkor meg azért (hát nem tudom, hogy mi a jó?! az igazán jó?!).
A legtöbbet az ez évi trendiségemért az öcsém tette: Ulickaját is, Pelevint is tőle kaptam (nem orosz szakon végzett).

Victor-Pelevin-regrette.jpgViktor Pelevin szélhámos. Ebben egészen biztos vagyok. Kiszámítja minden lépését nagyon is pontosan, de a lényeg: a megtévesztés. Olyan, mintha könyveket írna, közben pedig csak a bankot rabolja ki. Természetesen elegáns és rabul ejtő módon. A neve is csak álnév. Valójában egy híres mágusról van szó, aki alapvetően az irodalom területén működik, és a magyar kultúrában is jelentős szerepet töltött be. Petőfi néven még a 19. században popularizálta az eladdig nehézkes költészeti nyelvet. Igazából ez az, amihez igazán ért: a popularitás. Utána orosz fogságban hagyta el az országot, de végül megszökött, és buddhista kolostorokban vészelte át a század maradékát. Miután a lebukás veszélye nem fenyegette, visszatért, és P. Howard néven publikált, s fricskaként még egy P. Fred nevű alakot is megteremtett. Ezekben az években a közkézen forgó prózai műveket emelte az elképzelhető legmagasabbra, mármint a széles közönség, emelkedett nyelvezet ideális egyensúlyát célozta meg és találta el. A világháború azonban ismét orosz területre ragadta, s mivel egyszer már bejött, ismét a buddhista kolostorok vendégszeretetét élvezte. Ezúttal azonban maradt orosz nyelvterületen, s korábbi, magyar műveiből vette ki a nagy Levint, tette hozzá elmaradhatatlan védjegyét, a P-t, s össze is állt újabb álneve: Pelevin, a mindig győzedelmes. A magyar prózakísérletet valósítja meg oroszul: a nagy orosz prózát meg nem alázva párolja le azt a kumiszt (katyvaszt?), amit aztán a széles néprétegek fogyaszthatnak. A 21. századba lépve már semmitől sem riad vissza, ahogy ezt A kárhozottak királynője című filmből eltanulta: nem bánt meg semmit, még ha a hozzá hasonló megvilágosodott mágusok a vérét akarják is ontani.

A Generation P és T című regények nálam is nyitott kapukat döngettek. Előbbi az én generációm története,pelevin mage.jpg vagyis azoké, akik még a rendszerváltás szellemében álltak pályára, s egyszer csak azt vették észre: már az elkészült pályaszakasz sem vezet sehová, azontúl pedig... Utóbbiban pedig saját, az ábécé P betűjéhez ragaszkodó élettörténete alapján maszkírozza Tolsztojt a T-re redukált kalandorrá – és éppen a Feltámadás Tolsztoját, amiért rajongtam anno (mereven elutasítva az Anna Kareninát és a Háború és békét).
A nyitott kapun belépve azonban csalódás ért: kalandfilmbe illő rohanás várt, elillanó képek és gondolatok, az érzelmek mindenfajta gravitációs hatása nélküli súlytalan, viszonyítási pont nélküli térélmény.
Öcsém is megerősítette a GP-vel kapcsolatban, hogy erős a történetvezetése, de valahogy mégis kaotikus marad, és ő a Számokra esküszik. Na jó, majd egyszer.
Még a tüdőgondozós doktor néninek fejtettem ki, hogy a rengeteg jó ötlet gyorsvonatához hasonlítanám, mire ő azt mondta, hogy majd ha hatvan elmúlik, vagy hatvanöt, a jó öreg Pelevin is lehiggad, és jobban elmerül a saját témáiban.
Na ja, de hát ha egyszer egy nem öregedő mágusról van szó, aki egyszer csak eltűnik?

Olvastam tehát:
Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa
Viktor Pelevin: Generation P
Viktor Pelevin: T

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr755288022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.