plinius110_wkk.jpgMindig is érdekelt a tudomány impotenciája. Szebben kifejezve: a határai. Hogy mit lehet vele elmondani, s még inkább: mit nem.
A tudományos megnyilvánulás erőteljesen önkorlátozó. Két alapszabálya van:
1. Ami a másé, azt pontos hivatkozással ellátni.
2. Ami saját, azt megfelelő eredményekkel alátámasztani.
Ez a kemény hivatkozási keret lemetsz mindent, ami kicsit is bizonytalan, ami kicsit is billegős.
Elsősorban a kóklerek ellen találták ki, ám ők így is megoldják a feladatot a saját érdekeik szerint, végeredményben tehát inkább csak a nagy szellemeket korlátozza.
Einsteint citálom ide, mint a tudományosság emblémáját: a Nobellel a tarsolyában is meg-megmosolyogták, mikor élete utolsó, nagyobb szakaszában volt mersze újra és újra előállni félkész és bizonytalan teóriáival, hogy aztán kettőt visszalépve rövidesen egy másik, de hasonlóan sérülékeny valamit terjesszen elő. Valamirevaló tudós inkább csöndben firkálgatott volna, de ő volt olyan merész, bátor vagy naiv, hogy higgyen az ötletben - vagyis nem csak a megoldásban! Hitt abban, hogy így vagy úgy spannol másokat az ötlet, irányt mutat nekik. Persze, ő megtehette, hisz egy kisebb rangú tudós hamar rangjavesztetté válna ilyen próbálkozássorozat után, s nem csak hogy nem inspirálna, hanem még kifejezetten el is ijesztené az ekként próbálkozókat.

A másik einsteini út az "off the records" útja. Tudjuk, mikrofontávolban még a politikus is ember. Szerencsétlen tudósnak csak élőszóban, beszélgetés közben van módja arra, hogy vízióját, sejtéseit felvázolja, intuícióját más zsenik intuíciójával kapcsolja össze. Einstein akár a végtelenségig konferenciázott, vonatozott, ha eszmecserébe kezdhetett. Ez a felelősségmentes terep az egyetlen kis sziget, ahol a nagy elmék nagy elmékként mernek fellépni. Csak hát a szó elszáll. Legalábbis ezekből a beszélgetésekből tán sok minden elindul, de maga a beszélgetés megörökítetlen marad.
Mi lesz így az írásos tudománnyal?
A válasz egyértelmű: Athéné új utakat, szere p l / t őket keres magának.
1. Vagy a tudomány területén kívülről érkeznek beszélők: Pl. Orosz István, aki egy szakma gyakorló mestereként válhat hitelesen intuitívvá, tehát mint képzőművész, mondhatja, hogy magát tekinti mintának; vagy Kjell Månnson (LA), aki a kortárs, élőszóban létező történetet nem is próbálja igaznak beállítani, csak annyit mond, sok minden elhangzott, tehát forrással adatolható - noha már akkor sem volt szó igazságértékről, s a következtetés: ne az igazságot alkossuk meg, hanem a pletykák, sztorik lehetséges egészét.
S ez már át is visz a 2. lehetőségre:
2. Vagy a tudományos publikációt elhagyva, eleve fikciót szül az író.
És itt nem történelmi regényről van szó, hanem a tudománnyal teljes mértékben átitatott prózáról. A Typotex Kiadó sorozatcíméül adott kifejezéssel: science in fiction.
Nincs az a zsilettpenge, ami Harald Voetmann művében kettévágja a tudományt és a regényt.
Voetmann dán klasszika-filológus. Fordított a Historia Naturalisból, és következésképpen kialakult egy markáns kép benne Pliniusról.
És itt vagyunk a vízió szónál ismét. Hiszen mit kezdjen a tudós azzal az adatnélküliséggel, vagy inkább azzal az adatokat is felszívó kondenzátummal, ami létrejött benne, ami markánsan egyéni, ami az ő képe az általa kutatottról? Abból nem lesz tudományos publikáció, nem lesz megírható, megörökíthető munka - az más tudós szemében csak hagymázas köd.
A történelmi regény a hitelesség igényével áll elő, s nem túl őszintén bocsánatot kér a szórakoztatásért. Csak azért regény, mert mégsem egészen hiteles. A tudományos regény azonban nem tartja szempontjainak listáján a hitelességet. Úgy válik hitelessé, hogy gondolatiságában egyesül a tárgyával.
A Plinius szerint a világ számtalan részletet használ fel külön megjelölve a Historia Naturalisból. S nem mondhatnánk, hogy azok közé kerül az írói szöveg, mert nincsenek közök és különbségek. Az idézetek ugyanolyan rangúak, mint az új szövegek. Nem kevésbé élőek, nem túlságosan szárazak. Egy koherens szöveg van.
Amely ráadásul éppen a tudomány határaival foglalkozik.
Azzal, hogy ez a jó Plinius is feltette a kérdést: Mi az élet?
Ahogy máig minden utóda, a természet leírásával, megismerésével bajmolódva erre a kérdésre kereste a választ.

„Tudom, hogy nagy tisztelője vagy nagybátyám műveinek, mert ugyanolyan tisztelettel kezeled őket, ahogy az egyiptomiak bánnak halott királyaikkal (először egy kampóval kihúzzák az agyat, aztán a testből lecsapolják a folyadékot, végül az örökkévalóságnak szentelik a megmaradó hervatag batyut).”
(Caius Plinius Caecilius Secundus köszönti kedves Cornelius Tacitusát. 101.o.)

Csak éppen a leírás a természet mumifikálása. Tacitus tudósi szeretete az id. Plinius mumifikálása. Éppen az élet veszik el belőle. A lényeges marad megfoghatatlan. S ami marad, az a holt anyag.

Voetmann Plinius-képe ezt a fajta impotenciát orvosolja: módszere nem mérés, nem adatgyűjtés, nem a tudomány módszere – de tudással, empátiával teli. Egy ember képe egy emberről.
Lehet-e ennél érdekesebb a tudás?
Lehet-e ennél érdekesebb bármi egyéb?

---
Harald Voetmann: Plinius szerint a világ
Eredeti cím: Vågen
Fordította: Soós Anita
152 oldal, 2500 Ft
Typotex, 2012
ISBN 978-963-279-683-3

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr545010143

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.