Igazi amerikai?!

Vonnegut igazi amerikai író.
Van nekem egy csomó, jól bevált sztereotípiám. Tudom, nem szép dolog ez, egyáltalán nem PC. Aki nem vigyáz a szavakkal, fasisztoid beállítást is emlegethet, de ez komoly túlzás. Én mindig is gyűjtögető, rendszerező típus voltam, és nagyon is szeretem a skatulyáimat. Persze, kell a következetlenség, ha az ember nem akar lemerevedni, az újrarendszerezés örömét pedig minden gyűjtő ismeri. Az amcsi skatulya lakói azonban eléggé stabilak. Vonnegut az írásaival megtestesíti a Bruce Willis-i, na jó, stílszerűbben: a schwarzeneggeri filozófiát:
- Mi a terv?
- Bemegyünk, aztán szétverünk mindenkit.
Vonnegut ugyanez: nem pöcsöl, nem lelkiismereteskedik, úgy pc, hogy nem pc – bele a közepébe, egyszerűen, érthetően.
Csak éppen az egész könyv középpontjában Drezda található: az amerikaiak fölösleges, koordinálatlan és túlcsorduló agresszivitásának jelképe!

Minden rendes író tesz életében egyszer, többnyire fiatalon egy meghatározó kirándulást az életbe. Aztán visszavonul, elkezd írni, s az élmény prizmaként működve világítja be egész írásművészetét. Egy rendes amerikai írónál ez az élmény gyakorta európai. És most következne néhány szó kulturális fölülállásunkról, de nem következik. Mert Európa egy szép és inspiráló múzeum, vagy gyűjtemény, hagyaték. Ennyi.
Vonnegut katonaként látogathatta meg ezt a gazdag emlékföldrészt, s annak is egyik legpompásabb termében, Drezdában töltött el egy kis időt. Aztán jöttek a honfitársai, és romba döntötték az egészet. S a falakkal és kultúrkincsekkel egy ifjú amerikai szokásosan
kritikátlan hazaimádatát is.
Na nem csak az elégett gyönyörű festmények látványa zavarta meg. Nem, neki elszenesedett polgári áldozatokat kellett pakolnia. Érthető, ha azután egész életében jelen van az élmény, és a levont következtetés eredménye: a tiltakozás mindenfajta erőszak, pláne az államilag szervezett erőszak, a háború ellen.
 
Mi tapasztalt háborús vesztesek pedig tapsikolunk őt olvasva, hisz különösen tudjuk, fájó a vereség ténye, még fájóbb a sok-sok elvesztett terület, a határon kívülre került társaink, de a legfájóbb, hogy a dicsőség nem csupán elvész, hanem átfordul: a vesztes szükségszerűen gonosz is. Már önmagában a vereség tényétől. Nem kell ahhoz még
haláltábort sem létesíteni.
A közvetlen szenvedőkön kívül hányszor dörgölik a győztes orra alá az atombomba városait, a szovjeteknek vetett keleti térfelet vagy éppen Drezda városának sok-sok halottját? Nem sokszor. A győztes erkölcsi fölényben van, s ugyan megemlékezik kellő pátosszal a vérontás minden áldozatáról, de a lelkiismerete tiszta.
Vonnegut kivétel.
Minden alól.
Őszintének lenni nem azért nehéz, mert a másik arcába kell nézni igazmondás közben. Hanem azért, mert ahhoz baromi tisztán kell látni.
Márpedig ő nem tupíroz. Jellemző a fia által írt bevezető megemlékezésben mesélt epizód. Rövid újságírói karrierje épp azon bukott meg, hogy csak a legcsupaszabb igazságot tudta mondani. Éppen a napi színes állathír jutott neki. Egy elcsatangolt ló esetét kellett volna némi fiderfodorral díszíteni, de ő képtelen volt. „Aztán legépelt egy sort. »A ló átugrotta a kibaszott kerítést.« Felállt, és hazament.”
 
A könyv a nem fikciótól ível a fikcióig.
Nem ő állította össze a könyvet, hanem, úgy tűnik, a fia. (Ez a szenzáció része a dolognak: ezekről a szövegekről más nem tudott.) A fia, miután megemlékezett apjáról, legelőre Vonnegutnak az Európából a hányattatásai után küldött gépelt levelét tette. Egészen káprázatos a szöveg. Minden ízében Vonnegut: tömör, lényegretörő, humoros - és ijesztő. Ha ezt az anyja olvasta...
Majd jön egy ünnepi beszéd. A legkirályabb, hogy a háborúra emlékezve megemlíti, egészen a káplárságig vitte. Mint Napóleon vagy Hitler. Az amerikai hős, a történelmi hős-példakép meg a főgonosz egy szinten - mindenki csak háborús bűnös (áldozat?). A későbbiekben meg Marxot és Jézust köti össze annyiszor, ahányszor csak tudja. Bosszantóan rafinált egy pali. Bizony, épp piedesztálra emelik, ő meg vén szarzsákként emlegeti magát. 
 
Ezután pedig következik a Minden térségen siralom lesz.
Az alapélmény, a drezdai napok közvetlen közlése. Itt még a legkisebb írói manír sincs, semmi íróiság. Egyértelmű visszaemlékezés. Lehet fikcióként kezelni ezt a szöveget is, de inkább célszerű az életmű alapvallomásának tekinteni, amelyben közvetlenül elmond mindent, ami a kiképzésétől kezdve történt vele. A fogságba esést, a kényszermunkát, melynek során a romokat s az áldozatokat kellett takarítaniuk, majd az orosz szövetségesektől Drezda elpusztításáért kapott gratulációkat. A kulcsmondatok:
[A kiképzés végén:] „Mindössze annyit tudtunk, hogy az ellenség egy rakás rohadék.”
„De a »Légy könyörtelen, Amerika!«, a bosszúállás szelleme, és az a felfogás, hogy minden rombolás és minden öldöklés rendjén való és igazolható, az Egyesült Államok neve mellé állandó jelzőt illesztett: »alpárian kegyetlen«.”
A győztes önvizsgálata, az öntelt kijózanítása.
 
Most persze úgy nézek ki, mint aki végre (csak azért) elégedett, hogy a beképzelt amcsik között van egy, aki látja az egész világuralmi helyzetük visszásságát. Hát ebben lehet valami. Egy kicsit igazságot szolgáltat. Ezért is jó őt olvasni. Innen. Akár Trianon felől. Vagy az állandó amerikai beavatkozások felől, amikor nézzük a tévé képernyőjén a becsapódó raketák zöld fényeit. Jó érzés, hogy az amcsi fakkomban kell egy kis kényelmes zugot kialakítani a minden ízében amcsinak, aki meglepő módon még az én szuperIQ kontinensem lakóinak többségénél is tisztábban lát.
Amiért nem jó, nem kellemes olvasni, az a háború kegyetlenségének leírása. S formának akár a felvállalt vallomást, akár a novellát választja, minden érzékeny lelket felkavar. Mert ezekből kiderül, mindannyian, akik kényelmünkben olvasással foglalkozunk, bármikor lehetünk áldozatok és gyilkosok is - egyik rosszabb, mint a másik. Háborús
novelláknak csak ez az üzenetük lehet, bármekkora közhely is.
 
Érdekes, hogy éppen az Ördögcsapda lett a címadó. Ez a leginkább artisztikus termék, s ez az egyetlen, amely elsődlegesen nem háborús környezetben játszódik. Ebből a szempontból kissé érthetetlen, hogy éppen ezt választották emblémának, hiszen egyértelműen kilóg az egészből. (De megértem: fasza kis cím.) Pozitív hozzáállással azért tudok olyat mondani, hogy Vonnegut ebben a novellában az örök emberi rosszat allegorikus nagyságúvá emeli. Ami igaz, de akkor is. Jó, hogy kiadták, ebben adták ki, és el lehet olvasni, ám mégis elüt a könyv egészétől. Minden részletében tökéletesen kitalált kis szöveg. A regények ismeretében még inkább vonneguti, mint a többi, amelyek túl reálisak - de éppen ez a különleges ebben az összeállításban: az áttétel nélküliség. A közvetlen élmény közvetlen közlése.
Ez a vallomás:
„az életemet is feláldoztam volna, hogy Drezda megmeneküljön, és hogy kincseit az eljövendő nemzedékek is megcsodálhassák. És pontosan így kellene éreznünk a bolygó minden egyes városa iránt.”
 
Ezután tényleg nem lehet mást mondani: a háború csak háború csak háború csak háború csak háború.
---
Kurt Vonnegut: Ördögcsapda
Eredeti cím: Armageddon in Retrospect
Fordította: Szántó György Tibor
256 oldal, árjelzés nélkül
Maecenas, 2009
ISBN 978-963-203-200-9
 

Ez az írás olvasható a Bookline Journalon is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr431858012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LadyCarambole · http://kigondoltam.blog.hu 2010.05.28. 12:55:33

Drágám, ez nem egy dolgozat!
Bár ha osztályozni kéne, én nem adnék rá hármasnál jobbat. Azt is csak kegyelemből, hiszen a tárgyi tudás azért mégiscsak kitűnik. És szomorúan, mert más nem.