A posztmodern személyiség

A posztmodern eléggé közönségriasztó címke. Próbálja is mindenki titkolni. Pedig még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, és ez olyannyira igaz, hogy kifejezetten posztmodern filmsikerek is születtek (Tarantino egész munkássága, Csinibaba). A posztmodern tehát nem egyenlő az érthetetlennel, az öncélú művészivel, az ez nem is művészettel. A posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Nem is lepődünk már meg rajta. Éppen ezért lehet eltitkolni. És különben is, csak posztmodernnel már nem lehet sokkolni.
Vagy mégis?
Mindennek vannak határai. Az irodalom is megcselekedte a maga határtágításait, de azért a határok megmaradtak. Ezt minden művészetélvező megtapasztalja előbb-utóbb. Persze, amikor a befogadói kapcsolónkat művészet állásba tesszük, olyan nyitottá válunk, hogy csak na. De aztán lemegy a függöny, becsukjuk a könyvet vagy a kiállítás kapuját, és a
kapcsoló visszaállít a normál élet üzemmódba, és akkor jöhet a meglepetés, a sokk...
Azért, mert még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, tehát posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Csak ezt az egészet nem építettük a zsigerekbe. És akkor jönnek a posztmodern helyzetek meg a posztmodern figurák, s mi állunk szerényen, zavartan, kicsit sem posztmodernül.
Na, Tom Waits egy ilyen figura.

Életrajzot úgy általában azért vesz kézbe az ember, mert a címszereplő élete érdekli. Nem általánosságban az ember, ahogy a szépirodalomnál, hanem konkrétan az, aki jó képeket festett, Nobelt nyert, stb.
Tom Waits fura zenéket csinál, érdekes filmekben tűnik fel, teljesen közismert, mégis kívülálló. Egy igazi kötéltáncos, afféle margójáró: a csillogás világába is kell egy mintaunderground arc, még ha nem is annyira szalonképes. Olyan, aki húszévesként viselkedik, aki benne maradt, de mégsem veszett el, nem kell sajnálni.
Aki kicsit is ismer egy ilyen fickót, kíváncsi rá. Néha annyira, hogy kifejezetten nem szeretné megtudni a titkot. Hogy miképpen maradhat a margón? Miképpen maradhat hiteles?
A válaszom megnyugtató: a titok titok marad.
 
Alapérdeklődésemtől űzve kezdtem olvasni a könyvet. Életrajzot vettem a kezembe, így elvárásaim nagyon konzervatívak voltak: meg akartam tudni, pontosan ki ez a faszi.
A könyv valójában egy szerkesztett cikkgyűjtemény. Ettől falra mászik mindenki. Hisz az úgy nem könyv, hanem csak egymás után rakott szövegek sora. Ráadásul jönnek az ismétlések: minden cikk elején az újságírónak kutya kötelessége az olvasóinak kicsit bemutatni a szereplőt, meg kell teremteni a hangulatot, az atmoszférát, a végén meg valami nem túl lapos közhelyszármazékkal zárni az egészet. A kettő között meg ott vannak a visszatérő kérdések, frázisok, melyeket egy idő után ugyanúgy ununk, mint az ezerszer meginterjúvolt főszereplő... És ezért az élményért, ezért a csekély azonosulásért kár olvasni. Ez kevés.
Lám, lám, milyen türelmetlen hülye vagyok.
Nem adtam fel, hanem olvastam tovább, és egyre több lett az ellentmondás. Az egyik cikkben még így szerepel egy tény, a másikban máshogy, a harmadikból meg lényegtelen elemként ki is marad. Kezdek izgatottá válni. Nyomozom az igazságot. Haladok előre, de a fickó csak játszik velem. Aztán egyszercsak leesik:
Ez egy posztmodern regény!
 
Az irodalom egyik legnagyobb gátlása az igazság volt. Az a sok történet mind igaznak akart látszani. Új házba költözésünkkor talátuk egy régi ládában a leveleket; vagy a külvárosi gyilkosság igaz történetét olvashatjuk most; blabla. A posztmodern ezt dobta a kukába: a történet csak történet. Nincs köze valósághoz, igazsághoz. Ezért akár egy
művön belül is többször lendülhetünk neki ugyanannak a mondatnak. Birkózhatunk a kijelentésekkel. És akkor ott van az iskolapélda végeredmény, Esterházy Egy nő című alkotása, melyben minden egyes szövegben van egy nő, s hogy ez valójában hány nő - ez a nem értelmezhető kérdés.
Nem értelmezhető a kérdés, hogy ki is ez a Tom Waits.
Ellenben a Tom Waitsek mégis kiadnak egy metszetet, eredményként előáll egy nagyjából homogén kép, melyben A állítás ugyan logikailag kizárná B-t, de valahogy mégis megférnek egymással.
 
Élménybeszámolóm hosszadalmas bevezetéssé nyúlt. Hosszú út vezetett el odáig, hogy egyáltalán érthessem ezt a könyvet. Ez most tehát inkább használati utasítás, nem pedig a tartalom részleteit kiemelő ajánlás. De azért Tom Waits tényleg érdekes faszi.
Nagyon fontos mondatok olvashatók a záró cikkben. Furcsamód ez az újságok egyik
legidegesítőbb és leginkább semmitmondó rovata: az összevissza kérdésekre adj rövid válaszokat típusú.
Két idézet:
„Milyen alkalommal hazudsz?
Ugyan, kinek kell alkalom?”

„Mi a kedvenc elfoglaltságod?
Kovács, hasbeszélő, varázsló, zsoké, vonatvezető, fagyógyász és oroszlánszelídítő.”
 
És zárásként:
„Igazság, féligazság és fantasztikus hazugság gombolyodott össze itt, mígnem csakis maga Tom volt lényeges.” (98.o.)
---

Mac Montandon: Tom Waits - Álmodban ártatlan
Eredeti cím: Innocent When You Dream: The Tom Waits Reader
Fordította: Dányi Dániel
352 oldal, 3600 Ft
Cartaphilus, 2006
963-7448-349

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr411718304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.