Posztmodern történetírás

Ma már az irodalommal kapcsolatban elvárható, hogy a mű főszereplőjét a mindenkori olvasó ne azonosítsa a szerzővel - még akkor sem, ha éppen E/1-es elbeszélőről van szó. Ugyanakkor a történetírás továbbra is a maximális objektivitás elvárásának bilincsében raboskodik. Ezt jól szemlélteti a közelmúltban megjelent Burzum című, egyértelműen posztmodern történetírói munkának tekinthető könyv nehézkes percepciója. Pedig...

Honosított jazzlegenda

A jazz hőskorának legendái, akikről érdemes és szoktak is könyvet kiadni, mind amerikaiak. Miles Davis, Charlie Parker, John Coltrane más és más utakon váltak azzá. Chet Baker nem ekkora szám, s hogy nem lett az, összességében arra vezethető vissza, hogy nem tudott amerikai maradni. Márpedig itt, Európában csak másodkategóriás legendaságot lehet kivitelezni.
Épp ezért nóvum, hogy végre megjelent róla is egy könyv, mert ő a miénk, európaiaké, s már korábban is jobban a szívünkön kellett volna viselni e helyi értékű legenda emlékét.

Könyvélvező 2010.05.31. 13:15

Miles Davis

Tükröm, tükröd...

Miles Davis a jazz császára.
Augustusa.
Nem a zenei provinciákban folytatott küzdelmei révén grádicsozta fel magát, hanem az eleve számára kijelölt helyet töltötte be.
Ő volt az egyszemélyes aranykor. Mindenek origója. A jazz minden fontos mozgalma hozzá vezet vagy tőle indul ki. És minden fontos jazzszemélyiség vagy utódjának, vagy mesterének tekintheti.
Tény, egyéni adottságain kívül a megfelelő időszakban is kellett születnie. Karrierje a II. világháború végeztével kezdődött, amikor a jazz volt a legmenőbb zenei irányzat. Azt hallgatta mindenki, feketék, fehérek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy közben már Parker és Gillespie megkezdte a klasszikus jazzhagyományok átírását. Vagyis a jazz volt a szent irányzat, de már nem volt sérthetetlen. A zenerögzítési technika is ekkoriban, az 50-es, 60-as években vált a maival összehasonlíthatóvá. A stúdióban végzett utómunkálatok, például a vágás (noha még csak pengével oldották meg), illetve a kislemezek meghosszabbodása teret adott a komponistáknak. Miles Davis pedig kifejezetten alkotó, komponáló zenész volt. Harmadrészt a média egésze is ekkor jött rá, nem csak meglovagolni lehet a sztárságot, hanem eleve lehet sztárokat gyártani.
Davis tehát a legmenőbb zene legnyughatatlanabb megújítója volt, s nem éppen bársonyos modora révén a média frankón tudta az olyan cool fehérek mellé pakolni, mint Marlon Brando vagy éppen James Dean.
Ezért kivételesen szerencsés a magyar olvasó, mert egyszerre élvezheti a jazz Augustusának önéletírását és a róla szóló egyik legkiválóbb életrajzot.

A posztmodern személyiség

A posztmodern eléggé közönségriasztó címke. Próbálja is mindenki titkolni. Pedig még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, és ez olyannyira igaz, hogy kifejezetten posztmodern filmsikerek is születtek (Tarantino egész munkássága, Csinibaba). A posztmodern tehát nem egyenlő az érthetetlennel, az öncélú művészivel, az ez nem is művészettel. A posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Nem is lepődünk már meg rajta. Éppen ezért lehet eltitkolni. És különben is, csak posztmodernnel már nem lehet sokkolni.
Vagy mégis?
Mindennek vannak határai. Az irodalom is megcselekedte a maga határtágításait, de azért a határok megmaradtak. Ezt minden művészetélvező megtapasztalja előbb-utóbb. Persze, amikor a befogadói kapcsolónkat művészet állásba tesszük, olyan nyitottá válunk, hogy csak na. De aztán lemegy a függöny, becsukjuk a könyvet vagy a kiállítás kapuját, és a
kapcsoló visszaállít a normál élet üzemmódba, és akkor jöhet a meglepetés, a sokk...
Azért, mert még a legóvatosabbak szerint is minimum 40 éve a posztmodernben élünk, tehát posztmodern az életünk, annak minden szintjén. Csak ezt az egészet nem építettük a zsigerekbe. És akkor jönnek a posztmodern helyzetek meg a posztmodern figurák, s mi állunk szerényen, zavartan, kicsit sem posztmodernül.
Na, Tom Waits egy ilyen figura.

Kaththea hagyományai

Veszélyes dolog az érzékenység. Érezhető az emberen. S akik szeretik a hatalmukat fitogtatni, célpontnak használják az ilyeneket. Megaláztatás, kirekesztés, álomvilág - egymásból következő állomások.
Másrészt az érzékenység vonzereje is nyilvánvaló. A kivetettek érzelmi alapon szerveződő közösségei a könnyűzene létjogosultságát adják meg.
Brian Molko, a Placebo frontembere is ilyen érzékeny kamasz volt. A könyv írója, Kaththea Azzurra Rowland szintén. Hogy ez a könyv melyikük lelki világáról szól inkább, nehéz megbecsülni - de talán minden szentimentális lélek a magáénak tekintheti.