Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

the_fog_of_war_762_by_badchess-d328nzt.jpgOlyan eseménytelen a mi első világbéli életünk. Én például lőfegyvert csak messziről láttam, puskaropogást talán ha valami ünnepélyen hallottam, egyéb harcos dolgokat meg csak nagyszülői elbeszélésekből ismerek. Tartós a béke, hálisten, és a jólétből, a bamba létállapot ködén keresztül, teljesen átélhetetlen minden szörnyűség. A nyomor, a kiszámíthatatlanság, a nincstelenség, a teljes kiszolgáltatottság. A Harmadik Világ nem bontható életekre, csak egy nagy massza az egész. Ramón Chao Ho Shi Minnek tulajdonítva írja: „Tíz halott Európában – tragédia. Ezer halott Ázsiában – hír.” Hír, azaz olvasnivaló. És én olvastam négy könyvet is, pedig hasonló témában egyet se szoktam, és olvasmány maradt mind, katarzis, tragédiaátélés nem a szörnyűség révén, hanem messzemenően attól függetlenül sikerült csak.
Michael Ondaatje kanadai író, de még Srí Lankán (pontosabban Ceylonon) született. Írt egy, a Srí Lanka-i szörnyűségek közepette játszódó regényt: Anil és a csontvázVidiadhar Surajprasad Naipaul trinidadi író, de indiai családból származik, és a '70-es évek Argentínájáról írta úti jegyzeteit: Eva Perón visszatér. Ramón Chao európai író, de legalább spanyol (ugyan, dehogy spanyol, olyan nincs is: gallego) származású, az ő útinaplója Kolumbiában készült. A tűz és a jég vonata. A kakukktojást, a negyediket, a magyar regényt a végére hagyom.

book_doctor.jpgAz enyhén félrevezető cím helyett írhattam volna azt is: a szövegértés szent grálja. Az elmúlt időszakot ugyanis azzal töltöttem, hogy megfogalmazzam, mitől is tartok valamit jónak vagy rossznak.
Művészettörténésztől hallottam a következő mondást: Ha megnézel vagy százezer képet, utána tudni fogod, melyik jó és melyik rossz. De ha milliót is nézel meg, akkor sem biztos, hogy el fogod tudni magyarázni, miért. Pontosan így van az olvasással is: elegendő olvasmányélménnyel felvértezve, alig kell beleolvasnunk egy műbe, már meg is tudjuk mondani, jó vagy rossz. És nem, egyáltalán nem kell elolvasni belőle 100 oldalt, vagy akár az egészet, hogy a két szélső döntéshez közelítsük a végeredményt. Maximum ha időben vagy ízlésben távol áll tőlünk a szöveg, akkor előfordulhat, hogy vagy ötven oldalon keresztül ízlelgetjük, de hogy alapvetően milyen, azt már azonnal tudjuk.(Csak zárójelben: mióta Alföldi Róbert nemzetiszínházasdia a végét kezdte járni és még az István, a királyt is megrendezte, mindenki színikritikus lett [én nem]. Szóval az utódja, Vidnyánszky Attila 10 perc alapján leszólta az előadást, amit suttyóságnak éreztem, de aztán megindokolta, és lám, én most ugyanezt írom a saját területemről: „Az üzenete háborított fel. [...] ehhez nem kell látnom az egész előadást. Önnek hány sort kell elolvasnia egy cikkből, hogy megérezze, mi a szerző szándéka, hogy milyen az írás minősége?″]
Magamban arról elmélkedtem, hogy mire fel ez a nagy magabiztosságom? Avagy egyáltalán, mi fontos nekem a könyvekből?

A véletlen elém sodorta Kimura Rei Pillangó a szélben és Oláh Gábor Kötéltánc című könyvét, illetve a német fordításai (aktuálisan: Walser és Lenz) alapján kíváncsi lettem Bor Ambrusra: Morion – ez a hármas szolgált vizsgálódásaim boncteteméül.

Könyvélvező 2013.06.29. 22:33

Novellista

Novellistának lenni nem éppen hálás feladat. Mert a novella kispróza. És akkor folytatódik: kis író, kis élmény, kis jelentőség...
Vagy ami még ennél is rosszabb, az olvasó sokkal, de sokkal nagyobb elvárásokat támaszt a novellával szemben, mint egy regény esetében. Mert regényeket természetszerűleg olvasunk, és max nem jön be, max vacak. De egy novellánál a jó is kevés, a novellának ütnie kell, ott csak a jelentős számít. Az egész világirodalomban számon tartunk vagy tíz novellát – szemben a végtelen számú regénnyel. A többi szürke zónás, felejtős.
Én se vagyok különb. Novellát akkor olvasok, ha nagyon adódik. Regényeket tervezek olvasni, de novelláskötetet elvétve: annak mindig különös oka van.
Június novellás hónapnak jött ki: a maga okaival együtt.
Kezdődött Kende Sándor novelláival: már a fülszöveg is az író (értsd: regényíró) melléktermékeiként aposztrofálja őket.
Aztán kezdő írók novellagyűjteménye jött. És végül, ellenpéldaként, királyvízként, miheztartás végett Salinger.

Könyvélvező 2013.05.31. 14:34

Walser és Lenz

Nagyon németesre sikeredett ez a hónap!
Kezdtem Martin Walser A hattyús ház című regényével, és befejeztem Siegfried Lenz A példaképével.

Martin Walser sajnos nem menő. Kicsit sem.
Én a Szökőkutat olvastam tőle elsőként, ami elképesztő, igazán kiemelkedő könyv, és ezért nem értettem, hogy is nem borul le mindenki kérdés nélkül a nagysága előtt. Most már legalább tudom, hogy miért. A hattyús ház főszereplője igazi antihős. Regényt írni eleve magányos emberekről kell (A példakép három főszereplője magányos). Maximum közben szabad társra rálelni. Vagy ha van egy társ, akkor legalább gyermektelen legyen, vagy egyéb módon hátrányos helyzetű. Ehhez képest Gottlieb Zürn négygyerekes (lányos!) családapa, kissé bizonytalan vállalkozóként él, de már elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem gyökeresen bizonytalannak az egzisztenciája, és még a felesége is szereti. Oké, ő sem regénybe való szerelemmel: nyugodt, békés, de konfliktusoktól azért nem mentes, ámde végső soron biztonságot adó asszonyi szerelemmel.
Tényleg: kit érdekelne ez?
Engem. És engem nagyon.

Azért valljuk be, nincs kellemesebb, mint a tengerparton olvasni.
Persze, tudom, ez a mondat így is tökéletesen hangzana: nincs kellemesebb, mint a tengerparton.
Sőt az olvasás csak degradálja az élményt: süt a nap, a szél belelapoz a könyvbe, homok mindenütt, zsivaj és izzadtság. Nem is olyan jó olvasni a tengerparton. He-he.
hornby-graph.jpgMindenesetre nyaraláskor olyan könyvek kerülnek a kezembe, amik egyébként nem. Két évvel ezelőtt Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa című olvasónaplóját lapozgattam a görög csoda kellős közepén. Isteni volt. Egy napló mindenféle könyvekről, lényegében semmi összefüggés, így aztán teljesen kockázatmentesen lehet beleolvasgatni, félretenni, felkapni újra.
Két éve hevert a polcomon befejezetlenül, és most késztetést éreztem rá, hogy ha minden oldalát nem is tekintem olvasottnak, de lezárjam ezt az ügyet.
Mire is emlékeztem ennyi idő után: az olvasott könyvekre még csak-csak, de hogy melyikről mit írt... Ellenben türkizkéken világított át minden emléken Hornby személye: hogy a sógora, a haverok, a meccsek, az autizmus – vagyis a szociális háló, amin ugrál, tehát az élete, az megmaradt. Meg a világlátása.
Már a zenéken keresztül is elmondott egy csomó mindent arról, hogy ő miképpen él, hogyan hallgat zenét. Szerintem az talán jobban is sikerült ennél, talán jobban átgondolt volt. Végül is zenét szisztematikusabban hallgatunk, mint ahogyan olvasunk. Meg több zene ér minket, mint olvasmányélmény: milyen lenne, ha pl. valami romantikus ponyvát olvasnának fel a szupermarketben az aktuálisan divatos sramlirádió slágerei helyett.
Tehát az élményem hamisítatlan Hornby-élmény volt.
Ezért döbbentem rá, hogy basszus, ilyennek kell lennie egy olvasónaplónak!
És ezért kezdtem bele ebbe az egészbe.
Teljesen biztos vagyok benne, egy csomóan próbálkoztunk az olvasónapló műfajával. És mi sikeredett belőle?
Napló biztosan nem. Az olvasmányok regisztrációja inkább. Datálás, tétova tartalmi zanza, egy kis élménymag...
Hornby viszont leírja, hogy utazott, ettől kapta, azzal ezt beszélte, és közben még meccsen is volt: és milyen jó arc ez a Nick, nem? Laza, nem tekinti magát komoly szépirodalmárnak, hanem csak egy szerencsés pasinak, aki jól és igényesen tud közérthetően szólni, de tényleg semmi szédítő magasság, sem rémisztő mélység (milyen jó, hogy ez a 30Y-sor panellé vált).
Én biztosan zavarosabb leszek nála, de bízom benne, hogy kitartónak bizonyulok, és még emléknek is jó lesz az egész. Hallod, blog.hu? Évtizedekig vagy köteles tárolni a tartalmaimat!!! Különben mi lesz a később jövő nemzedékekkel, nem is beszélve az öregedő blogolók nosztalgiahullámairól.
Amúgy véletlen aktualitást adott a dolognak, hogy Hornby folytatta ezt a rovatát, vagyis a szerkesztőkkel folytatott sok-sok évődés ellenére a kapcsolat tartósnak bizonyult, és éppen 10. szülinapját ünnepli.