Valentina-Kulagina-Russia-1930.jpgA rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Holdkóros létállapot

cavaz110_wk.jpgAz internet előtti korszakban az ember gyereke viszonylag nehezen jutott a maga összeesküvéselmélet-adagjához, ezért kötelezően építette be Nemere István Titkok könyvét, aztán a Tények és talányokat tinikönyvtárába. Akkor ezek az ügyek gyermeki szememnek egyáltalán nem tűntek őrültségnek. Sőt! Olyan valós problémának látszott minden érintett kérdéskör... Olyasminek, ami egy normál felnőttet éppenséggel érintene, ami teljesen egyenrangú az SZKP főtitkárok temetésével vagy éppen az űrhajózási és fegyverkezési kérdésekkel, csak éppen a vasfüggönyön innen eleve nem divat semmire rákérdezni, nem divat kétes helyzetekbe belefolyni, hiszen készen kapott válaszok között élünk. Nálunk nincs se piramis, se jeti, se ufóészlelés. De mégis élt a hit, hogy a nagyvilág nem csak nyugaton rejteget jócskán titkokat, hanem nálunk is, csak éppen a nyugatiaknak adatott meg, hogy bátran és békében vizsgálgathatják, vakargathatják a felszínt, és fedezhetnek fel szabályos mintázatokat a végeredményképpen előállt foltokban.

plinius110_wkk.jpgMindig is érdekelt a tudomány impotenciája. Szebben kifejezve: a határai. Hogy mit lehet vele elmondani, s még inkább: mit nem.
A tudományos megnyilvánulás erőteljesen önkorlátozó. Két alapszabálya van:
1. Ami a másé, azt pontos hivatkozással ellátni.
2. Ami saját, azt megfelelő eredményekkel alátámasztani.
Ez a kemény hivatkozási keret lemetsz mindent, ami kicsit is bizonytalan, ami kicsit is billegős.
Elsősorban a kóklerek ellen találták ki, ám ők így is megoldják a feladatot a saját érdekeik szerint, végeredményben tehát inkább csak a nagy szellemeket korlátozza.
Einsteint citálom ide, mint a tudományosság emblémáját: a Nobellel a tarsolyában is meg-megmosolyogták, mikor élete utolsó, nagyobb szakaszában volt mersze újra és újra előállni félkész és bizonytalan teóriáival, hogy aztán kettőt visszalépve rövidesen egy másik, de hasonlóan sérülékeny valamit terjesszen elő. Valamirevaló tudós inkább csöndben firkálgatott volna, de ő volt olyan merész, bátor vagy naiv, hogy higgyen az ötletben - vagyis nem csak a megoldásban! Hitt abban, hogy így vagy úgy spannol másokat az ötlet, irányt mutat nekik. Persze, ő megtehette, hisz egy kisebb rangú tudós hamar rangjavesztetté válna ilyen próbálkozássorozat után, s nem csak hogy nem inspirálna, hanem még kifejezetten el is ijesztené az ekként próbálkozókat.

zizek_20kepes-kisebb_1348128254.jpg_531x837

Az idézett szöveg Slavoj Žižek: A törékeny abszolútum, Avagy miért érdemes harcolni a keresztény örökségért? című könyvének Bevezetéséből származik. (Typotex, 2011)
A szövegben említett mű: Alain Badiou: Szent Pál: Az egyetemesség apostola (Typotex, 2012)

einstein-schiff.jpg

 

Forró pipás, tiszta fejű,           Die Pfeif’ im Mund, im Kopf die Plicht
Ő Kapitány Örökderű. Das ist der Herr Capten Trauernicht,
Korlátnál áll, arcán mosoly, Der lächelnd and der Brüstung steht
Előtte nincs rejtekzugoly. Und dessen Blicken nichts entgeht.
Mindent meglát hajón s vizen, Er alles sieht im Meer und Schiff,
Füttyjelére ugrik minden. Ihm alle folgen auf den Pfiff
Építhet a legénységre, Geruhig stellt er seinen Mann
A világnak ő nem része. Sieht sich die Welt von draussen an.

 

A másik család

Orosz István könyvének súlypontjában inkább A követek található, míg a fáraós kép szerepe ugyan fontos, de azért alapvetően inkább kiegészítő. A szerző leginkább a Dinteville családot ábrázoló résszel foglalkozik, illetve a kép esetleges céljával, funkciójával – ám a fáraós kép uralkodói oldaláról viszonylag kevés szó esik, hiszen „A képen ábrázolt tíz férfi közül csak három olyan van, akiről semmit nem tudunk” – írja –, és ezek éppen a fáraó mögött állnak.
Én viszont tudom, ki ez a három fickó.
De hát kik is lehetnének ők mások, mint a másik család?
Ilyen egyszerű ez.

Tarkótól tarkóig

A címlapon — olvasás közben ez nyilvánvalóvá válik — Orosz István ül háttal nekünk. A tarkóját látjuk, mert teljes figyelmével Holbein A követek című képét nézi. Elmélyül benne. Minthogy az anamorfózisok jelentik szakterületét, logikusan jutott el ehhez a képhez, amelynek előterében igencsak torzítva egy hatalmas koponya látható.
A követek mégsem emiatt ismert annyira. (Mint kiderül, valószínűleg eleve későbbi ráfestésről van szó.) Általában a műveltségeszmény kapcsán szokták unos-untalan illusztrációképpen használni: hiszen a két úr közötti polcon megtalálható a klasszikus műveltség minden kelléke a lanttól kezdve egészen az éggömbig. Számomra inkább kicsit unos is már a látványa, ezért aztán sokáig gyűjtöm az erőt, mire nekikezdek az olvasásnak. De végül megannyi kellemes csalódás ér! Minden oldal, minden sor rajongóvá tesz. No, nem A követek rajongója leszek, hanem Orosz Istváné.

Einstein a tudós ikonja. Tudományos karrierjét tekintve Bohr, Planck vagy éppen Szilárd Leó nevével kell őt együtt említeni, ám neve mégis sokkal gyakrabban hangzik el a következő nevekkel együtt: Elvis Presley, Che Guevara, John Lennon, Gandi. Éppen netszerte küldözgetnek egy képet, melyen arcát Marilyn Monroe-éval montírozták össze. Einstein mítosszá vált, s ez minden életrajzírónak felkínálja azt a kényelmes lehetőséget, hogy beindítsa a füstgépet, hogy csavarjon még egyet az összegabalyodott szálakon. Hiszen mennyivel könnyebb leírni, sőt bizonyítani, hogy Elvis meg sem halt, hogy John Lennon összeesküvés áldozatává vált, és különben is, inkább McCartney halt meg, nem ő.
Szerencsére az elmúlt időszakban két nagyon alapos életrajz is megjelent róla. 

Könyvélvező 2010.09.16. 23:45

Internet helyett

Lénárd Sándor nyelvekkel kapcsolatos szövegei összesen talán 150 oldalt sem tesznek ki ebben a 320 oldalas könyvben. Vagyis a könyv egyik felét nem ő írta.
Hát akkor ki?
Terts István és Siklós Péter - a szerkesztők.
(Ez a kijelentés nem hordoz magában értékítéletet, különösen nem szemrehányást. Mindössze ténymegállapítás.)
Persze önmagában a szöveg-jegyzet aránytól nem esnék hasra, láttam már jó néhány kritikai kiadást, de itt más a helyzet.
A címlapon Bábel tornya szerepel - nyilván a nyelvek színes világához ez a primer asszociáció. Ugyanakkor a torony története a káosz kialakulásának a története. A különböző nyelvek használatával elveszett az emberek problémátlan, kölcsönös megértése. Viszont a káosz sem a rossz szimbóluma: a káosz változatos, intellektuálisan csábító, izgalmas dolog - csak éppen nincs rendszerező elve. Mindent szabad.
A jegyzetek is ebből a gátlástalan, intellektuális izgalomból születtek. Az elv: mindent leírok, ami eszembe jut.
Tisztára, mintha neteznénk. Olvasunk, s ha elérünk egy névhez vagy egy kijelentéshez, ami homályos, már kattintunk is tovább = lapozunk a jegyzetekhez.

A szép és az okos

Szeretjük a festményeket. Illik is, mi meg aztán jólneveltek vagyunk. Rendszeresen járunk kiállításra, vannak otthon albumaink, még képernyőkímélőként is néha egy festményválogatás fut. Axiómaként jelenthetjük ki: egy rendes ember szereti a festményeket, kedvenc festője is van, akiről tud ezt-azt, talán még egy regényes életrajzot is elolvasott róla. És különben is, ha nem így alakult volna az élete, akkor talán eleve művészettörténésznek tanult volna. Mondjuk, hírneves zongorművész szeretett volna inkább lenni, de ahhoz tehetség is kell, míg a művészet értéséhez elég a kitartó szorgalom. Tehát utóbbi reálisabb vágynak tűnik. Még a múltba visszavetítve is inkább hihető, hogy csak véletlen ez az ügyvédi, üzletkötői stb. pálya.
És persze művészettörténészből a csillogóbb fajta lett volna belőle. Nem ám az, aki poros és rossz levegőjű műhelyében apró és jelentéktelen részleteken vívódik, beszélni csak érzelemmentesen képes, elvégre tudós, s még egy jó kis összeesküvés-elméletet sem tud rendesen összehozni.
Egy szóval éppen olyan művészettörténész lett volna belőle, mint amilyen Daniel Arasse.

Mesterember - az írásban is

A címlapon egy már réginek, emiatt szokatlannak számító próbababa mögött, a bejárat üvegében tükröződik a fotós, Lugosi Lugo László, aki ebben a könyvben mint kritikus jelenik meg. A borító egyszerűen telitalálat, legalábbis elmond mindent. Adott egy fotós, egy hozzáértő, aki úgy örökít meg - ezúttal írásban - egy korszakot, hogy ő maga is jól kivehetően látszik a háttérben.

A fogyasztói társadalom ellen

Ha az ember filozófiáról szóló könyvet nyit ki (már ha egyáltalán ki meri nyitni), akkor arra számít, hogy minden a görögökkel kezdődött. És akkor jön a litánia, hogy a történelemben okosabbnál okosabb filozófusok követték egymást, úgyhogy fület, farkat be, és gyerünk, polcoljuk fel a bölcsességeket.
Xavier Rubert de Ventós könyve azonban egyáltalán nem ilyen.
Itt a gyerekekkel kezdődik minden, meg a kávéval. Bizony!