A.S.: Ez az írás nem arról szól, hogy a kötetben szereplő három szöveg jó. Pedig azok.

Bán Zoltán András jó nevű kritikus. Alapvetően tehát szövegekről ír szövegeket. Azaz másodlagos szövegeket hoz létre. Ezek a szövegek apropóján létre hozott szövegek azonban önállótlanok. Csüggenek holtiglan az elsődlegesen, mely, ha jó, képes meghosszabbítani a rá vonatkozó kritikák élettartamát, és ezzel párhuzamosan:  ha rossz, képes maga alá temetni a jó tollú kritikusok írásait is. Szóval BZA hiába jó nevű, kritikusként tisztában van vele, a jelennek alkot.
Frusztráló egy helyzet. Én már csak tudom. Mégha ezzel a bloggal én alacsonyabb osztályban is űzöm az ipart.
És akkor még mondják azt is, hogy minden kritikus elvetélt alkotó.
No, olaj a tűzre: a kritikusok gyakran vetik el a sulykot, s kezdenek írni. A baj azonban az, hiába jók a szövegeik, le kell dolgozniuk egy hátrányt: eleve rosszul pozicionáltak - hisz ők kritikusok.
Tudom, tudom, van ez a reneszánsz polihisztorság...
Van, de Michelangelo - ahogy nem is olyan rég írtam róla - alapvetően szobrász volt, és eléggé megküzdött a Sixtus-kápolna mennyezetével. Kellett, hát csinálta. A végeredmény kivételesen zseniális: szobrászi szemléletmódjával megújította a festészetet. De megszenvedett érte, ahogy jóakarói kívánták is: Bramante lobbizott, hogy Michelangelo ne mozoghasson a saját területén, a kőfaragásban otthonosan, hanem valami mást műveljen, amibe belebukhat. Fessen.
Aztán persze megoldotta.