Mindenki mestere

Michelangelónak nem voltak tanítványai. De hát mit is lehetne elvárni egy olyan embertől, aki önmagát használja modellként Holofernész levágott fejéhez? Túlságosan is lefoglalta őt az anyaggal való viaskodás. Az anyaggal, melybe művészetével életet lehelt; s az anyaggal, melybe Isten beoltotta az ő lelkét. Ennyi gyűrközés kitölti azt a kevés időt, ami egy embernek adathat - legyen az akár 89 év...
Nem is lehetett ő senki mestere, mert örökké megmaradt nyitott szemmel járó tanítványnak. Ghirlandaio műhelyét ugyan elhagyta, s a legnagyobb művészek között tartották számon, ám őt mégsem hagyta el tudásszomja. Boncolt, hogy az izmokat megismerje. Járta Rómát, hogy minél több antik mintát láthasson. És még a feltörekvő ifjú (tehát ezért egyben vetélytárs) Raffaello műveit látva  is hajlandó volt levonni az őt érintő konzekvenciákat.
Életéről könnyű regényt írni. Könnyű őt heroikus figurává tenni. Ám éppen ezért van nehéz dolga annak, aki az igazságot, a tényeket kutatja fáradhatatlanul. Sokszor a tegnapot is nehéz rekonstruálni, ezúttal pedig 500 évvel ezelőttre kell visszatekinteni. Talán már nincs is meg az ember. Talán helyét régesrég átvette a legenda.

Könyvélvező 2010.05.31. 13:15

Miles Davis

Tükröm, tükröd...

Miles Davis a jazz császára.
Augustusa.
Nem a zenei provinciákban folytatott küzdelmei révén grádicsozta fel magát, hanem az eleve számára kijelölt helyet töltötte be.
Ő volt az egyszemélyes aranykor. Mindenek origója. A jazz minden fontos mozgalma hozzá vezet vagy tőle indul ki. És minden fontos jazzszemélyiség vagy utódjának, vagy mesterének tekintheti.
Tény, egyéni adottságain kívül a megfelelő időszakban is kellett születnie. Karrierje a II. világháború végeztével kezdődött, amikor a jazz volt a legmenőbb zenei irányzat. Azt hallgatta mindenki, feketék, fehérek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy közben már Parker és Gillespie megkezdte a klasszikus jazzhagyományok átírását. Vagyis a jazz volt a szent irányzat, de már nem volt sérthetetlen. A zenerögzítési technika is ekkoriban, az 50-es, 60-as években vált a maival összehasonlíthatóvá. A stúdióban végzett utómunkálatok, például a vágás (noha még csak pengével oldották meg), illetve a kislemezek meghosszabbodása teret adott a komponistáknak. Miles Davis pedig kifejezetten alkotó, komponáló zenész volt. Harmadrészt a média egésze is ekkor jött rá, nem csak meglovagolni lehet a sztárságot, hanem eleve lehet sztárokat gyártani.
Davis tehát a legmenőbb zene legnyughatatlanabb megújítója volt, s nem éppen bársonyos modora révén a média frankón tudta az olyan cool fehérek mellé pakolni, mint Marlon Brando vagy éppen James Dean.
Ezért kivételesen szerencsés a magyar olvasó, mert egyszerre élvezheti a jazz Augustusának önéletírását és a róla szóló egyik legkiválóbb életrajzot.