„Férfi vagyok, most váltam azzá”

krusovszky-fiuk-orszaga.jpgKrusovszky Dénes költőként érdekes dolgokat tud művelni a nyelvvel. Fellazítja a mondatokat, határtalanná szerkeszti őket. A szavak megpuhulnak, lelassulnak, elveszítik élességüket. A Literán is olvasható verse, A sár partjai megmutatja, milyennek is képzelem az ideális Krusovszky-prózát.
Persze, a szerző nem őrült. Irodalmárként is tisztában van a stílus és a befogadás határaival. A belinkelt versben ugyan ad extremum vitte ezeket a jellemzőket, de ha hosszabb próza esetében is ezt követné, éppen szövegvilágának fő jellemzője veszne el: nyelvileg sokkolná az olvasóját, ami, meggyőződésem, ellentétes azzal, ahogyan a témákat megragadja óvatosan kézbe veszi.
A megfelelő mértékben alkalmazott stílusjegyek ugyanis úgy viszonyulnak a tartalomhoz, hogy újra meg újra elterelik a figyelmet a fókuszról.
Bármikor bele lehet futni olyan mondatba, melynek így épül fel a váza: azt azonban – hogy – majd – sőt – amire – hiszen. Egy pedig-milyen-mintha hármasból felépülő mondat meg sem rezzenti a bonyolultságot érzékelő szenzorainkat.
A tekergő, okosan csapongó mondatok egyszerűen nem tetszhetnének egy jól szocializált olvasónak. A jó neveltetéshez hozzátartozik, hogy a prózától is el kell várnunk egy matematizálható vázat, melyet a logika öntisztító ereje tart karban.
Az ember átlagos működése azonban többnyire nem ilyen. És még ha néha ilyen is, megtilthatjuk-e a novellistának a tudat másmilyen állapotához adekvátabb szöveg megalkotását?

TIZENHARMADIK FEJEZET,
melyben a Kedves Olvasó

Van ez az igazságtalanság. Ezt érezte. Próbálta leküzdeni, de nem ment. Mindig visszajött, és nem hagyta olvasni. Ment a fejében, ahelyett, hogy a szöveg ment volna a fejébe. Túl szimpla ez így, de ez az igazság. Ez így volt. Hogy van az EP. Még egy rendes magyar szaka sincs. Csak valami TTK. És akkor ilyen lilába meg keménybe kötik, amit ír. De ez még hagyján, mert kinyitva legalább nem látszik. Hanem hogy kinyitja, és olvassa, és abszolút a jó szándék, azaz ha abszolút, akkor nincs előjel, nincs jelző, tehát akkor szándék van, elszánás, hogy azért is, ő sort sor után rak, és halad és lapoz, lesz, ami lesz. Csak hogy közben nem lehet kérdezni. Ez az igazságtalanság.
Pedig elképzeli, s akkor aztán hiába rak sort sor után, meddő az egész. Még annyira se halad, mint addig, mert így már kérdés se merül föl, hisz a képzelet az úr. (Jé, hogy a víz azúr...)
Föl kéne hívni.

e=πKa

Esterházy végre nyíltan felvállalta! Megvolt a kámingáutja! Na nem mintha bármikor is cáfolta volna, és ugyan csak ímmel-ámmal tiltakozott, de mostantól legalább nem kérdés. Esterházy Péter nem regényíró. Kész. Passz.
Mondjuk, ideje volt tudatni. Elvégre díjat nyert már mindent, amit lehetett. Most persze még lehet gyűjtögetni, de az már csak halmozás, s nem fokozás. Utóbbi a Nobel lehetne. De az meg nem lesz. Még ha megéri a 74-et (Llosa korát), akkor se. Mert hiányzik belőle az az össznépi tragédia, ami oda kell. S benne meg aztán nem össznépi, még magyar tragédia sincsen. Egyszerűen nincs érzéke a fájdalomhoz, a világ fájdalmához. Ő köszöni, jól érzi magát. Persze miért is ne. Gyerekei vannak, szépek, nő szintén. Na nem mintha nem lett volna élete, meg azért az emberi fájdalomhoz van érzéke, de mégis világít belőle ez a gyerekes bizalom, hiszen ha tartott is haragot, volt ideje kibékülni, ha meghalt valaki, volt ideje gyászolni. Van bora és kenyere („borban mosdott, kolbásszal törülközött”), és szeret is enni. Meg utazni is, és teheti. Miért lenne boldogtalan?!
De hát még beérhet. Már a bizottság. Hogy egyéb szempontok érvényesüljenek.
Zárójel bezárva - ahogy írná.
Szóval a díjgyűjteménnyel a díjszobában ideje volt, hogy a klasszikus nagyságok nyakába varrja magát, de olyan öklös egyértelműen, hogy véletlenül se lehessen külön tanítani tőlük. EP és Kosztolányi - így szépen. Érettségi tétel. Minimum.
És hogy ő lenne Esti, és van ez az alak, ez az Esti Kornél, és akkor minden összeállt: EP=EK. EPK - s mehet az epika.
Úgy. Jól van. Epika. Ha már nem regény, legyen kövér. (Ez, hogy nem lehet kibújni a stílusa alól...)
És akkor most már nem mondhatjuk, hogy ő a legnagyobb élő magyar regényíró.
Pedig mondtuk. Hogy (szigorú ábécében) nem a Kertész, nem a Nádas, nem a Wass (kinek a Wass, kinek a Wassné Vass).
Ja, tudom, utóbbi (a zárójel előtti utóbbi) nem él. De a cáfolat mindig az volt, hogy a szelleme. Szóval egyébként akkor Jókainál is nagyobb az EP-nk.
Volt mondva, de most már nem lesz. Pedig többen olvasták, mint bárki nagy, élő magyar regényírót. Legalább annyian, ahányan a nagy Nádas-trilógiát megvették. Csak hát a vétel még nem olvasás. S nem csak mióta díjas lett, mint az előre ültetett Kertész gyerek. (Megint ez az EP-szócsel.) A Wassra is kéne valami szellemes, de hát az más bugyor, mondtam fentebb. Mert nem a hegyektől lesz a magasirodalom.
Nem mintha ez értelmiségi összekacsintás akarna lenni. E sorok írója („én”) mindegyiket szereti („szeretem”). (Kivéve a Vasst. Na azt azért nem szeretem. De ha mások, hát legyen, szeressék, csak ne jöjjenek a másság tiszteletével. Vagy ha muszáj, akkor hadd tiszteljek valami mást a másságukban. Zárójel a zárójelben: Ez most már szinte gesztus az átlag - még egy enedik zárójel: sztereotipikus! - Wass-rajongónak. És mindegyik bezárva ezzel.)

Kanehara Hitomi: Önregény
Sass Henno: Itt jártam – Az első letartóztatás

Az életet sokszor sokféleképpen el lehet szúrni. Tudjuk ezt nagyon jól mindannyian. Ráadásul többnyire saját, keserű tapasztalatunkból. Amikor tanulunk belőle, többnyire sikerül is fölállni a vesztett állásból. De aztán mindig jön egy újabb esély a bakira. Így leszünk egyre érettebbek. Van, akinek ez annyira keményen alakul, hogy a felnőttségbe pofára vágódva csúszik be. Ebben a két ifjúsági regényben ez a közös vonás: a két főhős nagyon kemény tapasztalatokon megy keresztül, s mintha eleve bukásra lennének ítélve. Henno könyvénél az alcím alapján és a keretes szerkezet miatt egyáltalán nem titok, hogy így járt, hiszen a sztori végén lecsukták. Hitominál pedig szintén visszafelé haladunk az időben, s a sorrendben első, de időrendben utolsó történet sem a megtalált emberi kapcsolatról szól.

Szótál

Gourmand vagyok - kellett ráébrednem Szilasi László regényének olvasása közben. A kijelentés sznobsága még most is mellbe vág. Ráadásul e szerint én kifinomult ízleléssel, s tetejében e téren ízléssel is rendelkezem. Kiérzek mindent, és még azt is tudom, jó-e, illő-e az érzett íz. Hát nem. Lehet, hogy a francia gourmand ilyen, de a magyari, kisvárosiasított változat örül, ha ízlelgethet. Márpedig itt minden szónak íze van. Zamata. Akinek memória adatott, az tudja, felismeri, mi ottlikos, mi szerbes. Vagy éppen peteleis. Akik utaztak, azok felismerik, mi zalai, mi meg inkább csabai. Vagy éppen kassai. Aki az idők ismerője, az felismeri, mi Vizsoly előtti, s mi utáni. Vagy ugyanígy Széphalommal. Netán a berlini fallal. De a mesterszakács minden titkát senki fel nem fedheti, mert tudásuk még ha ugyanakkora, vagy tán nagyobb is, mégsem ugyanaz. Megkockáztatom, ebben a regényben a szavak kiválasztása és elrendezése az igazán zseniális.