adonisz.jpgAdoniszt, a Párizsban élő arab költőt mi magyarok leginkább onnan ismerhetjük, hogy 2014-ben barátjával és költőtársával, a francia Yves Bonnefoy-jal együtt megkapta a Janus Pannonius Költészeti nagydíjat.
Európai díjainak száma ismét növekedett eggyel, ráadásul egy nagyon értékes és különleges tétellel: az egyik legfontosabb németországi elismeréssel, Osnabrück városának Erich Maria Remarque-békedíjával tüntették ki.
Adonisz (ahhoz képest, hogy Párizsban él) Németországban már tényleg szinte mindent megkapott, amit lehetett: 2001-ben a Goethe Intézet emlékérmét (Goethe-medál); 2011-ben a frankfurti Goethe-díjat, 2013-ban a szintén német díjnak tekinthető Petrarca-díjat.
Logikus következtetés lenne, hogy immár tényleg, de tényleg a Nobel-díj előszobájába került – lehetséges, hogy így van, azonban egyre inkább úgy tűnik, immár a kijárat felé fordított arccal.

Valentina-Kulagina-Russia-1930.jpgA rendszerváltás 25. évfordulóján szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy felnőtt az első generáció, amely számára a kommunizmus pusztán elméleti kérdés. Hozzájuk tulajdonképpen már nyugodtan hozzásorolható mindenki, aki 1970 után született − így én is, hiszen mi a kommunizmus legpuhább részét kaptuk meg: egy kis úttörőséget, Zánkát, legfeljebb kiszes nyári tábort. Vagyis az ötven év alattiak lényegileg már nem ismerhették meg a diktatúrát, a legfiatalabbak pedig még morzsányi felidézendővel sem rendelkeznek. Mára tehát túlsúlyba kerültek azok, akik a diktatúrára csak a történelem részeként tudnak gondolni.
Ugyanakkor ezek a generációk még csak most kezdték feldolgozni a múltat, és ebben nem sok segítséget kaptak az idősebbektől. Sőt! Míg a generációm kommunizmust feldolgozó nagyregényére vártam, éppen ebből a szempontból vált érdekessé két angol nyelvű írónak a Keleti Blokkban játszódó könyve, hiszen számukra az eredendően meglévő távolság miatt adva volt, hogy elméleti problémaként tekintsenek térségünkre.
Joydeep Roy-Battacharya Budapesten játszódó regényében egy társaság tagjainak életét beszéli el, így átfog minden elképzelhető utat; míg a magyar származású David Szalay a Szovjetunió egyik titkosrendőrét választja főhőséül. Érdekes kontrasztként szolgált Bor Ambrus, aki a rendszeren belülről írt meg egy sorsot Az útlevélkép háttérrel című regényben.

Évek óta kisebb rosszérzés fog el, amikor a mindenfelé látható könyves sikerlisták kategóriáira téved a szemem. A kategóriák elnevezései zavarják meg gondolataimat.
Tisztában vagyok vele, hogy sikerlistáink egészében átvették az amerikai gyakorlatot. Az angol megnevezések a következő megkülönböztetést teszik: fiction – nonfiction. Azaz vagy vállaltan kitalált, fiktív szövegvilágba visz bennünket a könyv, vagy nem. Ilyen egyszerűen látják ők a (könyv)világot.
A magyar elnevezések sokkal kifinomultabbak. Nem lefordították a két szót, hanem teljesen másfajta tartalmú megkülönböztetést alkalmaztak: van szépirodalom meg ismeretterjesztés.
Alapvetően jobb is egy ilyen distinkciót meglátni képes kultúrvilágban élni – vagyis csak jó lenne, mivel az elnevezés alatt a tartalom mégsem változott, így az új elnevezésekhez az eredetileg alájuk besorolt témakörök "tükörfordítása" társul.
Hát ez az ellentmondás zavar.

Amikor a hat kiadó műveinek listáját böngésztem és aztán olvastam a könyveket, folyamatosan az járt a fejemben, hogy európai regényeket olvasok – bármit is jelentsen ez.
Az irodalmat két keretrendszerben iktatjuk a fejünkben: nemzeti irodalom és világirodalom. Utóbbihoz a nemzetközi klasszisok tartoznak, a legnagyobb nevek, fesztiválok díszvendégei, vonatkoztatási pontok. A nemzeti meg a saját mozgásterünk, ahol otthon vagyunk, amelyen szinte végtelen számú író mozog, köztük saját klasszisaink, akikről a világ tudomást sem vesz, oly méltatlanul! No meg akár olyanok is, akikről meg nehezen tudjuk felfogni, mit is eszik annyira rajtuk a világ…
A kettő között meg semmi. Vagy kis hazánk, vagy a mindenség…
Pedig van ez az Európa alakú alakuló valami. Ami persze 50, de leginkább 100 éve még talán a világot jelentette. Ma már aligha.

kedvenc europai regenyeink.jpg

Mivel többen kérdeztek Erdő Péter esélyeiről, illetve Ferenc pápa megválasztásáról, úgy gondoltam, bot csinálta szakértőként inkább összefoglalom a gondolataimat.

Volt-e esélye Erdő Péternek?

Volt.
Ugyanakkor az elemzők - nagyon helyesen - őt a legjobb B (esetleg C) megoldásként említették. Vagyis arra lehetett számítani, hogy amennyiben az igazán esélyesek nem kapják meg a 2/3-os többséget, márpedig ez volt talán a legkönnyebben elképzelhető forgatókönyv, egy kompromisszumos megoldás keresése közben nagy valószínűséggel Erdő Péter megválasztása reális esélyként kerülhet majd szóba. Elnézve az esélyesként felsorakoztatott bíborosokat, mindenki egyetértett abban, nincs egyértelmű pápajelölt, ezért elhúzódó konklávéra számíthattunk, melynek folyamán Erdő Péter esélyei fokozatosan nőhettek volna.
Csak éppen mindenki megfeledkezett Jorge Mario Bergoglióról.