Jean-Baptiste Greuze bemutatása

Conan Doyle-nak A félelem völgye című elbeszélésében hangzik el, hogy Moriarty professzor egy rendkívül drága Greuze-festmény birtokosa. Most, hogy a kép utáni nyomozásom eredményét leírtam, méltánytalannak érzem, hogy szegény Jean-Baptiste Greuze-ről lényegében nem is szóltam. Pedig alkotói szempontból is nagyon tanulságos az élete, hiszen ahogy a műben is szerepel: „1750 és 1800 között működött”, azaz a klasszicizmus korában élt - és alkotott volna ennek szellemében bőszen, ha a klasszicizmust az ő számára találták volna ki.

(A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Greuze-festmény Zichy Jenő hagyatékából származik)

A szép és az okos

Szeretjük a festményeket. Illik is, mi meg aztán jólneveltek vagyunk. Rendszeresen járunk kiállításra, vannak otthon albumaink, még képernyőkímélőként is néha egy festményválogatás fut. Axiómaként jelenthetjük ki: egy rendes ember szereti a festményeket, kedvenc festője is van, akiről tud ezt-azt, talán még egy regényes életrajzot is elolvasott róla. És különben is, ha nem így alakult volna az élete, akkor talán eleve művészettörténésznek tanult volna. Mondjuk, hírneves zongorművész szeretett volna inkább lenni, de ahhoz tehetség is kell, míg a művészet értéséhez elég a kitartó szorgalom. Tehát utóbbi reálisabb vágynak tűnik. Még a múltba visszavetítve is inkább hihető, hogy csak véletlen ez az ügyvédi, üzletkötői stb. pálya.
És persze művészettörténészből a csillogóbb fajta lett volna belőle. Nem ám az, aki poros és rossz levegőjű műhelyében apró és jelentéktelen részleteken vívódik, beszélni csak érzelemmentesen képes, elvégre tudós, s még egy jó kis összeesküvés-elméletet sem tud rendesen összehozni.
Egy szóval éppen olyan művészettörténész lett volna belőle, mint amilyen Daniel Arasse.