Mivel már fiatalon rám is jellemző volt a sommás és többnyire negatív véleménynyilvánítás, könnyedén megfigyeltem, csupán az életkor alapján válik el a destruktív, extrovertált elutasítás a befelé forduló, ám nem kevésbé mindenre kiterjedő morgástól. Előbbi a (manapság akár a húszas évek végéig is elnyúló) tinédzserkor önmagának helyet csináló attitűdje, utóbbi pedig az élettapasztalatnak álcázott öregkori kiszorulás, eltávolodás következménye. A hazátlan embert író Vonnegut értelemszerűen e második kategóriába tartozik. Legalábbis a megélt 80 év alapján. Szóval tömény morgás a könyv. Mégis...

Igazi amerikai?!

Vonnegut igazi amerikai író.
Van nekem egy csomó, jól bevált sztereotípiám. Tudom, nem szép dolog ez, egyáltalán nem PC. Aki nem vigyáz a szavakkal, fasisztoid beállítást is emlegethet, de ez komoly túlzás. Én mindig is gyűjtögető, rendszerező típus voltam, és nagyon is szeretem a skatulyáimat. Persze, kell a következetlenség, ha az ember nem akar lemerevedni, az újrarendszerezés örömét pedig minden gyűjtő ismeri. Az amcsi skatulya lakói azonban eléggé stabilak. Vonnegut az írásaival megtestesíti a Bruce Willis-i, na jó, stílszerűbben: a schwarzeneggeri filozófiát:
- Mi a terv?
- Bemegyünk, aztán szétverünk mindenkit.
Vonnegut ugyanez: nem pöcsöl, nem lelkiismereteskedik, úgy pc, hogy nem pc – bele a közepébe, egyszerűen, érthetően.
Csak éppen az egész könyv középpontjában Drezda található: az amerikaiak fölösleges, koordinálatlan és túlcsorduló agresszivitásának jelképe!