Abban a pillanatban, amikor elhangzott, hogy 2017 irodalmi Nobel-díjazottja Kazuo Ishiguro, mindenki megkönnyebbült. Egy író kapta a díjat, nem pedig holmi zenész vagy firkász. A díjazott személye viszont mindenkit meglepett (magát a szerzőt is). S bár a meglepődés óriási volt, a megkönnyebbülés még nagyobb. Nagyon sok, talán vagy száz név szóba került, és a közvélemény megformálta magában az esetleges reakciók csíráit. Ishiguróra nem volt ilyen véleménykezdemény. A megkönnyebbülés ellenállás nélkül söpört végig mindenkin. Aztán ahogy teltek az órák, a meglepődésből kérdések, kételyek sarjadtak elő. Kazuo Ishiguro széles körben ismert szerző. Tehát nem a gyakori Nobel-kérdés bukkant fel: Kit is takar ez a soha nem hallott név? A kérdések magával a díjjal kapcsolatosak voltak: Mit is akar a Svéd Akadémia? Ishiguróval merrefelé tartanak?

Bob Dylan díjazása nem meglepetés volt, hanem sokk. Többen egyenesen fiaskónak minősítették. Az idei díjazott személyével kapcsolatos találgatásokról, a nemzetközi közvéleményről, a Nobel-fanok hozzáállásáról, várakozásairól írtam korábban. Lássuk, elégedettek lehetnek-e!

1. A tagadók egyszeri botlásnak tartják Dylant. Ők most nagyot sóhajtottak, hiszen ahogy a bevezetőben írtam, egy igazi regényírónak ítélték a díjat. Nem is nagyon mérlegelték Ishiguro életművét, nekik elég volt, hogy a kiigazítás megtörtént

2. Az apokaliptikusok arra számítottak, hogy tovább folyik a díj hatókörének kiszélesítése. Vagyis határműfajokkal foglalkozó írókat emlegettek. Olyan nagyot nekik sem kellett csalódniuk, hiszen Ishiguro két könyvében is a sci-fi, illetve a fantasy műfajával játszik. Bár talán a korábbi, klasszikusabb művei az elismertebbek, az Akadémia az életmű egészét díjazza. Ha tehát úgy vesszük, ismét valaki olyan nyert, aki ha nem is kizárólag a határon, de ott is mozog.

3. Canossa várának őrzői – így neveztem el azokat, akik ezek után egy lehetőleg európai, elismert írót vártak. Végül is megkapták. De talán éppen náluk múlt el először a megkönnyebbülés okozta eufória. Ők voltak azok, akik feltették a kérdéseket: Ishiguro tényleg Nobel-képes író? És ha igen, akkor ezentúl milyen díjazottakra számíthatunk? 

Igen, miután mindenki higgadtabban vizsgálni kezdte a díjazott státuszát, rájött, az Akadémia a magyar mesékből ismert bölcsességgel élt: hozott is ajándékot, meg nem is.

Nehéz elmagyarázni, pontosan rávilágítani, hogy miről is van szó. Mert nem csaptak át az érzelmek csalódottságba. A bizonytalanságérzet azonban mégis fokozódott. 

Olyan életműről van szó, mely regényből hetet is számlál, ám az első hármat (vagy abból kettőt) szokás kiemelni. A szerző is ebben az időben kapott irodalmi elismeréseket, a harmadik könyvével nyerte el a Booker-díjat. Ez a legjelentősebb irodalmi elismerése, de azért ez is egy nagyon fura díj, hiszen Az angol beteg, A Pi élete vagy éppen Hilary Mantel két műve is kiérdemelte. Nagyon populáris könyvek ezek, és időnként nehéz az ellen érvelni, hogy a listán gyakran bukkannak fel kizárólag a szórakoztató irodalomhoz sorolható alkotások, vagy legalábbis nagy súllyal esik a latba az adott mű szórakoztató volta. Ez az elismerés tehát önmagában a kifinomultabb ízlésűek szemében nem bír akkora jelentőséggel.

Angol nyelvű íróként Ishigurónak a Booker-díj a fő terepe, szinte a kizárólagos terepe is egyben. Fontos személy, mindenféle állami és sajtóelismerésekkel, mégis hiányzik a váll-lapjáról az irodalmi elit jelzése.

Mi is ez az irodalmi elit?

Az olvasók kétféleképpen közelítenek a könyvekhez. Az egyik esetben bizonyos megbízható személyek ajánlanak nekik könyveket, szerzőket. A másikban valahogy maga a szerző, a könyv tűnik eleve vonzónak. Előbbiek a nagybetűs szerzők nagybetűs könyvei, utóbbiakra pedig a közkedvelt jelzőt használhatjuk.
(Na jó, nem osztható a világ kétfelé, de néha kísértetiesen az az ember érzése, hogy minden műre ugyanakkora térfogat jut, amit a kétféle megközelítés különféle arányban, így következésképpen egymás rovására tölt meg.)
Sarkítva a két pólust: olvassák, mert jó olvasni – olvassák, mert néhány ajánlják.
A végső viszonyulás pedig a csodálat és szeretet arányával írható le.

Nem mindegy tehát, hogy egy szöveg mennyire könnyen adja meg magát. Az pedig nagyon hasznos, ha vannak olyan olvasók, akik fáradságot nem kímélve segítenek eldönteni, melyik könyvvel érdemes harcolni, melyikkel nem. A díjak ennek a megtestesülései: elismervény arról, hogy ugyan az adott könyv elsőre nem tűnik bizalomgerjesztőnek, de a próbálkozások meghozzák gyümölcsüket. Ez elvárás is a díjakkal szemben: mondják meg, ki az a kemény dió, akit érdemes feltörni; ill. a másik oldalról: a kemény diónak a díj adja meg a lehetőséget az ismertségre, mert máshogy nem tudja megszerezni.

Paradox helyzet, de talán a leírtakból már következik, hogy az önmagát kínáló mű a népszerűségével a középszerűség vádját vonja magára. Védekezésre kényszerül, hogy ugyan már az első olvasatra ad valamit, de nem merül ki ennyiben, és igenis vannak mélységei, megismerendő további rétegei.

Ezeknek a szerzőknek díjat adni annyit jelent, mint közösséget vállalni az ellentmondásos helyzetben. Maga a díjat megítélő grémium azt nyilvánítja ki ezzel, hogy a nagy birkózok, akik talán csak átrohantak az adott életművön, adjanak még egy esélyt, és tekintsenek mélyebbre. Amiben persze van helyreutasítás is: a grémium a hozzáértők kompetenciáját, figyelmességét kérdőjelezi meg.
Érdekes, fura, fordított helyzet ez.
Dylan díja nagyon jó példa erre: egyrészt az merült fel, hogy Dylanért miért vették el a kemény diók egyetlen lehetőségét; másrészt, hogy akkor tényleg irodalmi szempontból is komolyan kellene venni az ő szövegeit?!
Ishigurónál nem ilyen kiélezett a helyzet, de mégis elértünk ehhez a ponthoz.

Már 5-én megjelent egy cikk a következő felvezető szöveggel: A díj jelentős változáson ment át az elmúlt években: bestsellerírókat és rocksztárokat választanak.

Kazuo Ishiguro közelebbről nézve tényleg kompromittálónak tűnhet – legalábbis ha az irodalmi élet szereplőit rosszul öltözött, kissé túlhajszolt, nehezen érthető fazonoknak képzeljük el. Ő egy sikeres ember. Nemzetközi szuperprodukció készült két könyvéből is, meg még forgatókönyvet is jegyez. Közben meg nem sztároltatja magát. Megmaradt elegáns és visszafogott gentlemannek.
Ahogy Sara Danius leírta a hírt közlő beszélgetésüket követően őt: He was very charming, nice and well-versed, of course - nagyon kedves, aranyos és okos volt, természetesen.
Valami hasonlót jelent az angol mondat.
Azért ez elég viccesen hangzik, nem?
Egy annyira, de annyira normális emberről van szó, aki a könyves világból nézve nem került át a filmesek világába, hanem a saját döntéseként megmaradt írónak. De azért valahogy kilóg az írók közül.
Én azt írtam róla, ő a jó fiú. Bizony, igazi mesebeli. Aki szépen lecsillapította a kedélyeket…

A bizonytalanság egy másik faktoráról se feledkezzünk meg: mit művelt velünk az akadémia?

A bejelentés délelőttjén utalgatni szoktak a díjazott személyére a közösségi médiában kitett képekkel, információkkal. Ezúttal az eddig díjazott írónők, aztán Doris Lessing, Kipling, végül Munro képe jelent meg – egyszerűen nem lehetett nem Atwoodra gondolni. A Ladbrokes amúgy is a tavaly 66/1 helyett 6/1-gyel indított, de az utolsó órákban már csak 7/2-n állt. Ehhez képest egy angol, középkorú férfi győzött. Oké, hogy angol nyelvű, na de azért jól bevittek bennünket az erdőbe…

Közben meg Ishiguro már évek óta nem is szerepelt a fogadási listákon – levették róla! (A Ladbrokes persze jól járt így is.) Ezek után a Ladbrokes első komolyabb moccanását sem tudom véletlennek tekinteni: az első három, megváltozott tétű névből kettő távol-keleti. Kicsit megvezetett kiszivárogtatásnak tűnik ez is. Mintha valaki félmosollyal eleresztette volna az infót: ázsiai kötődésű díj van születőben. Ravasz, nagyon ravasz. Galádság, nem?

A fent említett cikk kiemeli, hogy ezek az akadémikusok milyen kényelmes helyzetben vannak: nem függnek szponzortól, lényegében senkitől. Maguknak, a saját elveiknek kell megfelelniük. Akkor miért popularizálják a díjat? – így a szerző.

Vagyis egyik oldalon ott van a vélemény, hogy a journalist, a singer and a superstar writer lett egymás után a kiszemelt. A másik oldalon pedig olyasmi, hogy a jó szerző néha obskúrus, máskor kellemes, populáris munkát alkot, és az akadémikusok a fontos szerzőket keresik, minden egyéb szempontot kizárva.

Hogy hol az igazság?

Nehéz lesz erre válaszolni, mert a Svéd Akadémia egy testület. Nehéz elgondolni, átérezni azt a helyzetet, még ha munkahelyünkön néha megtapasztaljuk is, hogy milyen egy közösségi döntés fontos részének lenni. (A fontos is hangsúlyos.) Különféle ízlések, vélemények, képzettségek egyesülnek (az akadémiának nyelvész, történész tagjai is vannak, vagy akár írók). Az irodalmi Nobel-díj mindig egy választás. A természettudomány talán mérhető. Nem egyszerűen, de mégiscsak az. Az írók, költők különféleképpen jók. Nem igazán összemérhetően. A választás különféle komponensű életművek között történik. Hogy az egyes tagok mi alapján választanak, és hogy mennyire egységes a csapat, azaz konzekvens döntések születnek, vagy két-három komponens is felszínre kerül, egy más kérdés. De igenis indokolható, átgondolható a csapásirány.

A Nobel-díj aláhúz, megemel egy életművet: Alekszijevicset, Dylant és Ishigurót (és igen, Munrót is) az köti össze, hogy az irodalmi elit körében, az irodalmi vizsgálódások körében nem vagy nem eléggé vették őket figyelembe. Nem egyszerűen a popularitásról van tehát szó.
Nem dőlt meg az az érv, hogy Roth, Atwood vagy éppen Adonisz eléggé ismert és respektált szerzők, minek is nekik a Nobel? Margaret Atwood hamarosan Frankfurtban ül fel Európa trónjára. Egy stockholmi trón minek is neki…
A felsoroltaknak viszont igenis kellett: nem a népszerűség, hanem a szakmai elfogadottság érdekében.

Kérdések mindig maradnak. A legfőbb talán az, hogy vajon a legjobbakat ki lehet-e hagyni? Még ha azt mondjuk, ma nincs is ilyen mindenek fölött álló író, akkor is kérdés: elég jók-e tényleg ezek a szerzők egy ekkora presztízsű díjhoz? Vagy hogy nem szorult-e volna rá jobban egy kevésbé híres, de kevésbé méltányos irodalmi helyzetben lévő író, mint anno Kertész Imre vagy Patrick Modiano? Mi lenne, lett volna velük a díj nélkül?

A Svéd Akadémia döntései igenis formálják az irodalmi életet, az érzékelési horizontot, de nem kell túl sokat gondolni róluk: a nagyság egy szintje fölött már nincs az ő elismerésükre szükség – és ez az ellenkező irányból is igaz: tévedéseik csak súlyosbítják a méltatlanok hiányosságait.

Ishiguróra viszont legalább igaz, hogy a közönség és a kritika szemében is fontos tud lenni. Iránymutató, ahogy a populárisabb műfajokat saját szája íze szerint formálja át.
Azt írtam: „tud lenni” – mert sokan vannak, akik egyszerűen átlépnek fölötte a popularitása vagy éppen az általa használt műfajok miatt. Az Akadémia letette a voksát, mintegy igazolást adva Ishiguro komolyan veendőségéről.
Mindez pozicionálja a döntéshozókat is: mintha az elmúlt néhány évben fölfelé tukmálnának szerzőket, műveket. Minimum már 2013 óta érik az értékítélet, hogy hátat fordítottak a magasirodalomnak. Ebben az esetben Ishiguro a csúcs, a legtöbb, amit fel tudnak érni, és az átlag néhány éven belül alacsonyabban fog kirajzolódni. De lehet, hogy jövőre újabb helyzet áll elő, és például egy afrikai vagy indiai szerző miatt azt sem fogjuk tudni majd, hol áll a fejünk.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr4412944865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.