Tavaly „Na de mi van Rushdie-val?” címmel írtam összefoglalót arról, hogy miért is játszik nagy szerepet Salman Rushdie a Nobel-díj történetében, ill. hogy ennek ellenére plusz az aktualitások ellenére miért is nem lesz mégsem Nobel-díjas.
Idén az írók közül Margaret Atwood kapta a legnagyobb publicitást, és szeptember elején a fogadóirodák is a 3. legalacsonyabb szorzóval jegyezték (Ladbrokes és Unibet). Atwood esélyeivel foglalkozni kell tehát, ám a tavalyi bejegyzésem címére rájátszva és annak irányultságával egybecsengve, én dőrén arról fogok írni, hogy bizony ő sem lesz Nobel-díjas.

Dőrének nevezem magam, mivel Dylan Nobele után nincs az a magát komolyan vevő ember, aki bárkiről ki merné jelenteni: na, ő aztán biztosan nem. A legmerészebbek is legfeljebb érvek és ellenérvek glédába állításába vágnak csak bele.
Úgy tűnik, én mégsem veszem magam annyira komolyan.

atwood-surfacing-zen.jpgFotó forrása

A felvezetésben kiemeltem, Margaret Atwood található a fogadási listák 3. helyén.
Ebben sok politika van: szó szerint és átvitt értelemben is.
Egyrészt piaci szempontból kell oda egy észak-amerikai. A Dylan utáni évben senki nem fogadna még egy USA-polgárra. Mindegyiket ki is söpörték az élről, az egyetlen DeLillo kivételével, aki a tavalyi véghajrából valahogy visszamaradt a Ladbrokes élbolyában (csak ott, mert az Unibetnél rá nem is lehet tenni). Vállalható kompromisszumként egy angol nyelvű kanadait lehetett csak felkínálni e pénzben gazdag vidék lakóinak. Az meg talán már nem olyan nyomós ellenérv a fogadni vágyók szemében, hogy egy kanadai írónőt nemrég díjaztak (Alice Munro, 2013 & ahogy Atwood üdvözölte őt).
Másrészt átpolitizálták A szolgálólány meséje című könyv sikerét: a disztópiáknak a Trump-időszakhoz köthető felfutását ezzel a műcímmel híresztelik (ahogy ebben a cikkben szerepel: a Trump-érában – ezt a megtisztelő elnevezést tőlem nem kapja meg az elnök úr ilyen rövid idő eltelte után). Hatásosan kapcsolják össze a tényeket, de persze közepesen erőltetetten is. Inkább az Emmy-díjon taroló sorozat tehetett erről a felfutásról (de persze Trumptól se vegyük el az érdemeket).
Talán ennyivel már sikerült rávilágítanom: a fogadási oddsoknak a tavalyi jó magas záróértékről (L: 66; U: 50) történt hirtelen esése nem feltétlenül a tényleges esélyességnek szól.

atwood-handmade.jpgFotó forrása

Ha mindez nem lenne elég, akkor jönnek a komolyabb könyvszakmai okok.
De már elöljáróban megjegyzem, hogy a világhírű megfilmesítés a kultúrkörökben is megtette a hatását – a figyelmet újra és újra az írónőre terelve.

A Frankfurti Könyvvásáron adják át A német könyvszakma békedíját. Ez a Nobelnál kevésbé terhelt és jóval színesebb díj. (Bár ez minden egyéb jelentős díjról elmondható.)
Igen, a Nobel-díj iszonyat terhelt díj. Mivel a múltja és a pénzdíja miatt ezzel szemben támasztja a közvélemény a legnagyobb elvárásokat. Lassan ott tartunk, hogy már nincs élő ember, aki méltó lenne erre a címre. Tényleg.
Ugyanakkor az is igaz, hogy már a fogadási élbolyt is nehéz értelmezni, miért vannak rajta egyesek, mások miért nem…

Vissza a német békedíjhoz!

Egy könyvszakmai békedíj sajátos párosítás, ezért nagyon összetett, különleges figurák kapják meg.
A Nobel-díj alapításánál a hasznosság fogalma hangzott el, vagyis a Nobel-végrendelet alapján olyanoknak kellene kapniuk a kitüntetést, akik az emberiség számára a legnagyobb hasznot hajtották. Ezzel a kitétellel újra és újra meg kell küzdenie a Svéd Akadémia minden tagjának. Mindenesetre aki a békedíjra érdemes, az talán hasznosnak is vélhető, így aztán könnyen lehetne minden békedíjasnak irodalmi Nobelt is adni.
Sara Danius akadémiai főtitkársága alatt történt valami elmozdulás, és ez az elmozdulás még közelebb hozta egymáshoz a két díjat, amely, ahogy láttuk, amúgy sem volt olyan nagy távolságban egymástól.
Korábban Orhan Pamuk is, Alekszijevics is 1, ill. 2 évvel a frankfurti elismerés után kapta meg a Nobelt, Mario Vargas Llosa meg 1996-tól várt 2010-ig…
Azok a nevek, akik most hirtelen megerősödtek, már régóta békedíjasok:
Ámosz Oz (1992 békedíjasa) tavaly a L-nál 25-tel zárt, most 10-zel nyitott; Claudio Magris (2009) tavaly 33, idén 10; David Grossman (2010) tavaly nem szerepelt, idén 33-mal kezd. Navid Kermani (2015) marad egyedül a tavalyi értékénél, 50-nél.
Idén Margaret Atwoodot méltatják Frankfurtban. A nobeles oddsmozgása tehát: 66 > 6!

Miért történt ez (már a médiasikeren túlmenően)?

Ez a bizonyos elmozdulás a gyakorlatban valami olyasmit jelent, hogy az Akadémia nem annyira elitista immár.
Korábban a díjazottak az író-  és költőideál szűkebb értelmezési definíciójának feleltek meg. Ezzel szemben Alekszijevics sem hagyományos regényíró, és Dylan sem hagyományos költő.

A békedíjas írók politizálnak, kifelé beszélnek, és nem csupán csodálatos műveket alkotnak.
Nyilván ennyire nem lehet leegyszerűsíteni a dolgokat, de az szemléletes különbség, hogy míg Frankfurtban Esterházyt tüntették ki (ill. korábban Konrád Györgyöt), addig Stockholmban Nádas járt közelebb a sikerhez. E.P. közéleti figura volt, az irodalomban kísérletezett; Nádas közelebb áll a hagyományos író ideáljához, és a közéletisége is esetlegesebb.

Most ha Atwood ellen beszélek, akkor ezzel az egésszel olyan, mintha azt mondanám: a Nobel-díj biztosan nem akarja ennyire kopírozni a német modellt. Hát igen, valami ilyesmit mondok. 

Csakhogy ez a ravasz nő idén még a Franz Kafka-díjat is megkapta!
Ez a díj Prága gyöngyszeme, és 2001-ben adták át először. Azóta sikerült ebből valami olyasmit növeszteni, mint amilyennek oly sokan a Nobelt szeretnék. Nem sorolom fel az összes díjazottat, de a cseh túlreprezentáltság és a monarchikus örökség mellett is teljesen vállalható. 

Kijelenthetjük: Margaret Atwood éve van. Sőt évtizede! Az elmúlt időszakban annyi csodálatos elismerést kapott, hogy tényleg csak a Nobel hiányzik a gyűjteményéből.
Na ez az! Éppen ezért nem kapja meg. 

Nem csupán az elmúlt években, hanem már hosszú ideje, vagy talán mindig is, a Nobel-díjjal az Akadémia tenni akart valamit. És a legritkább esetben akart valakit már életében a saját emlékművévé avatni. A Nobel-díj inkább elvárás, mint amennyire jutalom. Nem vissza-, hanem előretekint. A díjjal hangsúlyossá tettek műfaji vagy földrajzi területeket, vagy magát az életművet. Esetenként egy majdani világsztár kapta meg. Ritka az a díjazott, aki irodalmi fejedelemként vehette át ezt a díjat. Különösen ritka az utóbbi időben. A 21. században talán csak Harold Pinter és Mario Vargas Llosa mondhatta el, hogy az ő életművükön már nem sokat dobott. De még ez is vitatható. Másnál viszont fel sem merülhet ez. Mindenkit kiemelt, felemelt, vagy legalább megerősített a díj. 

Atwood díjazása mit is üzenhetne? Mit is adhatna neki vagy a kulturális életnek az ő díjazása? 

Éppenséggel a műfajt támogathatná, hiszen a disztópia esetében mindig billeg, hogy sci-finek vagy magasirodalomnak fog-e számítani. Tudom, a kettő nem zárja ki egymást, de a gyakorlat mégis ez… Az 1984 oké, a Solaris talán, egy csomó minden meg nem oké.
Viszont Atwood alkotói ereje annyira széleskörűen nyilvánul meg, hogy minden elismerés ellenére lehetne azt mondani: ja, ja, zseniális írónak is, költőnek is, de a díjakat az alantasabb műfajok által megszerzett figyelemnek köszönheti.

Szóval, summa summárum: Margaret Atwood mindent, de mindent megkapott már, és semmi, de semmi szüksége nincs a Nobelre. 

Akkor már csak egy kérdés adódik: A Nobel Bizottságnak szüksége van-e Atwoodra? 

Jó, a gyakorlatban ez biztosan nem így megy, hogy állítsuk már vissza a renoménkat ezzel a nővel. Sokkal inkább arra gondolok, hogy ha van egy írófejedelem, vagy legalább egy koronaherceg, akkor megteheti-e az Akadémia, hogy nem díjazza?

Idén egészen sok esélyes elhunyt. Öt nevet is ki kellene húzni a fogadhatók listájáról.
Ha lett volna olyan szerző, akit az USA-ból a legkisebb kritika nélkül díjazhattak volna, az John Ashbery lett volna. Sokan eleve úgy érezték, Dylan előle kapta meg a Nobelt. Példának okáért 2008-ban America Awardot kapott, ami bevallottan alter-Nobel. (Mondjuk, kicsi is az átfedés.) A Self-portrait in a Convex Mirror mérföldkő az amerikai költészet történetében.
Aztán elhunyt még Juan Goytisolo, Spanyolország jelentős irodalmára (költő, esszéista, író) – mondhatni, a helyi nagyfejedelem. De ez persze elmondható Jevgenyij Jevtusenkóról az orosz irodalom területén, William Trevorról pedig az ír irodalomban. Karel Schoemant sem hagynám ki, mert ő meg afrikaans nyelven alkotott - éppenséggel ezt is lehetett volna honorálni, hájpolni valahogy.

Lehet még erre is azt mondani, hogy Atwood nemzetközibb személyiség, az alkotásai is általánosabbak és könnyebben befogadhatók, vagyis az öt elhunyt író nem igazán Nobel-jellegű személyiség volt. Fene tudja. Ez tényleg már csak okoskodás. Az viszont mégiscsak kérdés, hogy 2017-ig nem látszott, hogy ő lenne az 1-es számú nőnemű író?

Én mégis nagyon-nagyon meglepődnék, ha Atwood valaha is Nobel-díjat kapna.
Mondjuk, annyira nem, mint Dylan kapcsán. ;)

Vagy... esetleg... lehet, hogy korunk legnagyobb hatású nőnemű íróját mégsem lehet kihagyni?

+ egy kis fun fact (mókatény) olvasnivaló

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr8312888424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Jakab.gipsz 2018.04.10. 01:23:49

Nobel díjat adni M. Atwoodnak a Szolgáló lány meséjéért?

Őszintén remélem nem minden nyugati esztéta hülyült le, egy két bites barom, színvonalára.