Meglehetős belső zavarjaim támadnak attól a nem meglepő ténytől, hogy mégiscsak vannak határaim. Úgy nagy egyébkéntben nem is érzékelem őket, de egyébként (ez olyan kis, de hangsúlyos egyébként) jönnek a zavarok.
A határokat, ha mások kérdőjelezik meg őket, egészen be is tudjuk keményíteni. Ellenállunk, kitartunk (mindenkinek betartunk). És viszont (erre ritkábban gondolunk) mindig akkor van igazán baj velük, ha mi kérdőjelezzük meg őket. Akár elhelyezkedésükben, akár funkciójukban. Akkor most mi jöjjön: bekeményítés vagy bepuhítás?
Ebből a szemszögből aztán a határtapasztalatok iránti kalandvágy már nem is tűnik annyira kalandosnak. Pusztán kis önismereti tréningnek vehetjük, hiszen a határra ezek nem kérdeznek rá, csupán megtekinteni, felmérni próbálják, de elhelyezkedésének értékelése nem feltétlenül képezi részét a processznek.
Ráadásul a kalandor ismeretlen területek felé veszi az irányt, míg jelen esetben nekem a magam jól feltárt, hosszú múltra visszatekintően dokumentált, mondhatni, vaskerítéssel mozdíthatatlannak és átjárhatatlannak feltüntetett vonaljaimat kellene felülvizsgálnom.

„Nos, ha megkérdeznék a tisztelt Olvasók, miért is akarom ezt a merőben valószínűtlen históriát rájuk tukmálni, akkor bizony zavarban volnék. Mert ez a történet. anélkül hogy meseszerű volna. minden ízében valószínűtlen, így igaz - sőt koholmánynak sem volna túlzás nevezni.”

 Ez nem a Hamis tanú nyitánya, hanem egy jóval régebbi Márton László-könyvé, a Tudatalatti megállóé. A valószínűtlen históriák iránti vonzódásra persze nem egy életmű épül, a magyar irodalomban meg aztán kifejezetten nagy hagyománya van az anekdotázásának. A szép, 19. századi kezdeteket és azon kívül még oly sok mindent jól ismerő kedves író különösebb megfontolás nélkül műveltnek is nevezhető. Olyannyira, hogy a szövegekbe bedolgozott műveltsége kiváló táptalaj a különféle irodalmi vizsgálódások számára. Most már csak az a kérdés, hogy elég-e okosnak lenni, vagy netán a szépség is előírásszerű erény a históriatukmáló életpályán. Azazhogy nekem mint célszemélynek elég-e intellektuálisan elégülnöm az enyészpontban kiszúrt mikszáthi próza láttán, vagy egyéb, egyelőre nem definiált érzeményeknek is van szerepük egy mű értékelése kapcsán, avagy (egyszerűsítvén a képletet) hol is lakik az ízlés?

Ha bűnösnek születtünk, ha kíváncsinak (pláne ha mindkettőnek), az önvizsgálat mindig kézre esik. Az elemi kijelentések meg – rafinéria (oder tapasztalatokból összeillesztgetett rutin) ide vagy oda – mégiscsak elemi kijelentések maradnak, amelyeket kellő távolságtartással az atomikus állapotból minimum molekula szintűvé kell egymásba hurkolni. Vagyis ha elsőre én Márton Lászlót bosszantóan körülményesnek találom, érdekem-e még az atomiból továbblépdelni olyasmi molekulaállapotok felé, hogy mindezt az álnaiv elbeszélő nyakába varrja, vagy hogy alkalmaztatja a tárgyhoz, azaz a bosszantóan körülményes valószerűtlenséghez, melyet előad. (A sor tovább is folytatható, de félek, hogy az elemszám növelése mentegetőzéssé csökkenti az érvelést.)

Egy szó, mint száz: a szerző elviekben intellektuális megfontolásokból, sorról sorra, mondhatni gátlásosan levetkezte gátlásait, aránytalan lett, követelődző, harsány, feszélyező, ízléstelen - de ez még semmi, nem csupán ízlésesen nem viselkedik, hanem fent említett okosságát is megkérdőjelezem: csak az óriási műveltség van, a tudás (belső szépség) nincs (legalábbis előttem rejtve maradt). De a többiek, jahajajj, nem így látják… (EP: Bev a szépirba)

Az önvizsgálat keserűségét és szükségszerűségét csak fokozza a kívülállás érzete. Megkeseredem, ha látom, minő örömeket biztosít a szöveg olvasótársaimnak, kikhez mérve magamat semmilyen vertikális eltérést nem vélek felfedezni. De unalmam, sőt bosszankodásom netán mégis azt bizonyítja, hogy alábbvaló vagyok.

Vagyis a határomon ez bizony be nem teheti a lábát, miközben egyéb határokon vígan közlekedik.
Rosszul vagyok tán körüljelölve? Át kellene itt-ott rajzolni? Vagy mi a szösz?
És ha nem megy? (Nem ment.) Akkor ízlésben már nem vagyok gáncstalan, innentől tehát bármire is nézek, véleményt exportálni nem lenne ildomos számomra?
Vagy nem is kell ezt mellre szívni?
Hiszen én… nos, ki is vagyok én? Hát csak egy olvasó. És bármit is hordanak nekem ide az írófélék, úgy vagyok csak, mint a mesebeli nagyapa. Igazából mindennek örülök: ha eltalálják az ízlésemet (jobban mondva a kedvemet), azért, ha nem, akkor meg az a fölfedezés tesz derűssé, hogy lám, mennyiféle ízlés van.
(EP: HC 161.o.)

Milyen jó is ez, Márton Lászlónak is majd örülnek mások.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr4012508283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.