(aug. 12-höz)

A megértés pillanata = amikor a tudott dolog, a már sokszor hallott, látott, tehát ami olyan, mintha tudnám, ergo érteném is,* megmutatja az igazságát (meg hogy eddig mégsem volt igazán értve).
* (Bár hogy a tudásból az értés is következnék, azt inkább csak a mintha árnyékában merném ily biztosan állítani.) [Azért van csillag, mert ott nagyon nem bírtam elviselni a mondatban. Vagy a mondat nem bírta nagyon elviselni magában. Azért van csillag, mert kikívánkozott: belőlem is, a mondatból is.]

Eredetileg csak annyit készültem lejegyezni, hogy EP az elmúlt hónapban tulajdonképpen csak az olimpiát hagyta ki. A többi (migránsok és merényletek összekapcsolása) haladt tovább a maga jól kiszámítható útján.
Az olimpia kapcsán EP-nek azt viszont mindenképpen (!) észre kellett volna vennie, hogy az olimpikonjaink nem boldog emberek (ki az errefelé?) (vonatkoztatási pont: ő az (volt?)). Pedig már ennek a megnevezésnek: olimpikon, boldoggá kellene tenni őket. Én egy olimpikon vagyok – derék kiegyenesít, arcvonások összerendeződnek.
Ehhez képest megy a problémázás, az önelemzés, a homlokráncolás. Még talán elfogadom, hogy a formaidőzítéssel gond volt, vagyis hogy van egy kis rendszerszintű probléma, de hogy kiáll négy erős srác a partra, legjobb időket hoztak, magyar váltórekordot javítottak, és beállnak a flagellánsok közé. Bűnösök vagyunk…

onertekeles.jpg

MTI Fotó: Kovács Tamás

Akartam írni arról, hogy mi (magyarok) az Úr kitárt kezét hajlamosak vagyunk úgy értelmezni, hogy nem kapott el (nem akart a szemét) – pedig (mintegy elébevágva a lesznek, pláne a mi lesz?-nek) ölelni is lehetne, jól hátba veregetni, hogy köszönöm, öregem, mert ebből a jetlegtől kóválygó testből ebben a zavaros országban, ebben a posvadányos medencében (melyikben is?) egész sokat kihoztunk így együtt.
Le akartam írni (hozzáfűzni), hogy az amerikai női fociválogatott a nyolcaddöntőben kiesett az olimpiáról. Ez olyan, mint a fiú vízilabdások négy évvel ezelőtti nyolcaddöntős búcsúja. Eddig ötször volt női fociban olimpiai döntő, abban az USA négyszer győzött, egyszer kikapott. Futott volna ki az írás, hogy az ő letörtségük emberi keretek között maradt. Szomorúság, de nem tragédia.
Nagy jelenet volt amúgy. Tizenegyesek döntöttek, és az utolsót kellett csak a svédeknek belőni a továbbjutáshoz. Az amerikai kapus kesztyűt cserélt előtte. (Felvette a kesztyűt. Az utolsó kesztyűt is meg kell ragadni. Sat.) Egy kis lelki hadviselés (mind games). Dahlquist így is berúgta.
Amúgy a svédek sem rosszak. A női szakág középmezőnyét (vagy akár az egészét) a kiegyensúlyozatlan jelzővel szeretik leírni. Közben a svédek stabilan középszerűek – ez nagy dicséret. Mindig mindenhova kijutnak, helytállnak. Nincs leégés, nincs kiugrás. És ha lenne, akkor sincs. Helyén van kezelve minden.
(Végső soron) Erről akartam írni. A helyénről.
De ahogy Dahlquist berúgta, valami egészen váratlan történt a fejemben. Egészen különböző helyeken tárolt részletek rendeződtek össze.
A Dahlquist, gondolom, nem ritka vezetéknév. Nemrég egy matematikus Dahlquisttel volt dolgom (inkább csak a nevével). A Nobelt nélkülöző matematikusoknak van egy (több is) szép szervezetük, ami a világban (iparban) alkalmazott matematikára szakosodott (SIAM). Van is jó néhány díjuk, amiket időnként átadnak. Pl. a Neumann János-díj, a Kármán Tódor-díj, vagy éppen a Pólya György-díj. A sok magyar mellett itt is van egy Dahlquist. Egykori díjazott, mára szintén egy díj névadója.
Ahogy megállt ott a labda, ahogy érett bennem a magyar úszók (a nép!) frusztráltsága, a matematikusokra gondoltam (a matematikára nem, ahhoz nem értek). Konkrétan a matematikusok családfájára. Sok-sok (embernyi) vastag ág jelképez egy-egy magyar matematikust. Ennek a Dahlquistnak is van egy magyar nagypapája. Komolyan, számon tartják, ki kinek a mestere. Mintha az Aranycsapat tagjairól nyilván lenne tartva, hogy melyik mai sztár tanulta el (örökölte meg) tőlük a lábtartást. (CR és Puskás kapcsán: a hajviselést – – – hajh, a viselést! A sztárságtól nyüszíteni.)
Esterházy gyakran említette, a matematika meg a foci nála nem jöhetett szóba, mert ezeken a területeken érezte a kicsinységét (vagy legalábbis a többiek nagyságát). Elég vagány szöveg ahhoz, hogy beégjen. E.P. 1950-ben született. Mindent értünk: klasszis focisták és matematikusok lepték el a világot. Na jó, az utóbbit csak közepesen tudjuk. Általánosságban. (Mint említve volt: a matematikára meg nem gondolunk. Rendes ember arra nem gondol. Csak nevekre. A néhány ismertére. Az is fizikus. (Bár már az Aranycsapatból is csak 3-4 név maradt. Köztudatilag.))
Ha van egy szakterület, amelyen a világszínvonal az átlagos, az ott működőknek nem lehet a szemükre hányni, ha magukat ehhez mérik. Mihez máshoz?
Nekem nézőnek nem szabad elvárnom, hogy örüljenek a saját olimpikonságuknak. Az nem eredmény. Nekik nem. (Gondolom, fordítva is igaz. Hogy ők se várják el a mi örülésünket. De azért lehetünk előzékenyek.)
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet valaki középszerű sportoló. Lehet. De ha tudva vagyon, hogy középszerű, akkor meg is van az a helyénvalóság. Leússza, kijön, ez van, taps, hogy ezt a keveset legalább pontosan. Viszont a mi olimpikonjaink definitive nem középszerűek. Nem úgy kerültek oda. Bánthassa hát őket a középszerű teljesítményük! Engedjük!
(Jó, azért a bánthatásba belebuzdítani sem kell nagyon őket. Nyomni csak érzékkel.)
És akkor most a bonmot-ról beszélek. Mert igazából azt értettem meg. Ezt a se matek, se foci, ergo (végre a helyére került! le is írom még egyszer: ergo) irodalom. Ezt a választ a nagy író adta. Szerénységből. Vagy körmönfontságból. Akkor: álcázott szerénységből.
Hogy én író vagyok. Elismert, jó író. Ami nem csak kenyér és bor, nem csak az egzisztencia stabil működése, hanem hogy a Kosztolányi meg az Ottlik a családfámon vannak, és én már méltó utód vagyok. Helyén kezelem magam. Ki ide belépsz (akár csak egy kérdéssel is), szintén helyén kezeld az ide tartozókat. Riszpekt.
Azokhoz mérünk, akikhez kell. Ebben az országban Puskás meg Neumann szintje van – az irodalomban is.

(Akkor most a saját középszerűségemmel kell foglalkoznom. Hogy jó lenne svédnek lenni.
Legalább.)

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr7511705345

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.