A Kertész Imre halála kapcsán írott áttekintő, összegző megemlékezések visszatérő fordulata, hogy ennek a nagy írónak bizony nem volt közönsége, csak magának írt.* A magyar közeghez fűződő problémás viszonyának, valamint az itthoni, nem is ok nélkül feltételezett zsidóellenességnek a felemlegetése pedig egyértelműsíti „a hazájában senki sem lehet próféta” közhelyet:
Kertész Imrét Magyarországon nem értékelték.

Tennivaló van: és ez nem csupán a honfiúi védekezésről szól. Még csak nem is az ellentámadásról – noha az fog belőle kisülni. Nem elhanyagolható reflexek ezek sem (sőt talán ezek indítottak útnak), de ami szentesít, az Kertész Imre álláspontjának a megtisztítása.

A Nobel-beszéd felületes olvasata okozza a legtöbb gondot.

Erős kijelentések vannak abban a szövegben, és bizony nehéz túllépni olyasmin, hogy közönségem nem volt”, így aztán az írást mindig is a legszigorúbb magánügyemnek tekintettem”.
Érzékeny, gyorsan reagáló pontot érint meg, és biztos vagyok benne, hogy nem azt, amelyiket megérinteni szándékozott.
A meg nem értett művész figuráját annyira belénk nevelték, hogy szinte már tautológikus a jelzős szerkezet. Bőven elég lenne művészt mondani.
A magyar oktatás szuggesztíven adja át minden generációnak a hányatott sorsú költő képét: a kákabélű Petőfit kicsapták mindenhonnan, s a forradalom kapta csak fel rövid időre; Adynak sorsa is, természete is nehéz volt, ahogy az egy meg nem értett zsenihez illett…
A józan ész és a kiterjedt tárgyi ismeretek még önmaguknak is nehezen tudják bebizonyítani, hogy Petőfinek és Adynak nem volt hiánya sem figyelemből, sem sikerből. Na ja, persze a literátus pálya (még az egyetemi karriert befutni kívánók is tudják) komoly energiabefektetést igényel: még 40 évesen is a többség pályakezdőnek számít.
Ez utóbbi elismeréséhez élettapasztalat szükségeltetik. Akárcsak ahhoz, hogy ne csodálkozzunk a Sorstalanság kéziratának hányattatásain. Fiatal szerzőnek, első kötetét hurcolónak lenni nehéz – de össze sem hasonlítható annak a helyzetével, akit a kultúrközeg librettistaként (tehát valahogy máshogy, máshova iktatva) ismert meg.

Szántó T. Gábor (Élet és irodalom, LX/14) szintén úgy érzi, elemezni, magyarázni kell a helyzetet, a recepció hiányát. Három okot is felsorol:
1. elég nagy bátorság megérteni a szöveget, de egy diktatúrában értő mód írni róla… öngyilkosság;
2. a holokausztmemoárok korszaka volt, divatműfajban halászni kevesen szeretnek;
3. az irodalom fősodra másfelé haladt, és a nem a szépirodalom kasztjába sorolt fickó fősodortól eltérő próbálkozásának már a megszemléléséhez is idő kellett.
 

Mert aztán megszemlélték, észrevették, felfedezték! (Lásd: itt)

És itt egy másik legenda kezdődik: Spiróé.
A történetben ő viszi körbe, ő törzskönyvezi a jobb társaságban egyelőre még csak tévelygő Kertészt.

Ez a legenda legalább annyira átlátszó, egyben ugyanannyira érthetővé tehető, mint az előző. (Ettől még persze igazságot hordozó legenda.)
A kötet először is megjelent. Azaz megjelenésre érdemesnek találták.
Másodszor: a kommunizmus kultúrdinamikája nem piaci tempóban zajlott. Akkoriban a pár éves kötet is friss tudott maradni, hiszen a diktatúra többek között az időnek is parancsolt: nem rohanhatott csak úgy. A Sorstalanság terjedt. Spiró maga meséli el, hogy vágta hozzá a kötetet sűrű bazmegelések közepette Hajnóczy. Vagyis akadt azért itt fajsúlyos értőből is néhány.

Nem mondom, íróként ezt megélni biztosan nehéz lehetett. Hogy a nagy téma maradéktalanul feldolgozva, és senki, de senki nem hever a lábam előtt. Na jó, csak a szakma egy-két képviselője. Azok is… hát nem dominódőlés gyorsaságával adják egymásnak az örömhírt.
Lassan telhettek azok a ‘70-es évek...

Nem kicsinyítem tehát a Sorstalanság nehéz indulását, csupán annyit jegyzek meg: az igazi remekművek értékeléséhez idő kell. Még abban az esetben is, ha népszerűek. Ugyanis valójában még akkor is csak az írójuk népszerű, nem pedig maguk a művek.
A kanonizáláshoz viszont tényleg nem megy valaki olyan nélkül, aki belül van: a néhány kritika után Spiróé volt az első alaposabb írás, amellyel „elindítja a Kertész-kultuszt”. (Vári György**)

Nehogy félreérthető legyek: a mítoszokat próbálom a földre rángatni, azaz nem igazságtartalmukat vonom kétségbe (sőt!), hanem igazságminőségüket próbálom visszalényegíteni.

A kudarc ebből a lelkiállapotból építkezik, ám egészen más nyelvvel.

Még elmondani sem tudom, mennyit köszönhetünk annak az 5-6 visszhangtalan évnek.
Szimbolikus, hogy Kertész az első nagyobb szakmai díjat, a Füst Milán-díjat 1983-ban Esterházy Péterrel együtt kapta meg. Az 54 a 33 évessel együtt. Pontosan ennyi a kései indulás: attól még nem történnek gyorsabban a dolgok. Az egyik örül – a másik mindent elkésettnek érez.

A szimbolikus jelentőség pedig abban van, hogy a Sorstalanságban a szerző egy sérült nyelvet használ, de nem piszkálja a sebeket. A kudarcban viszont azonnal (lásd: (“Reggel volt. (Aránylag: tízre járt.)”) EP pedig mást se csinált (túlzok) egész életében, minthogy ezeket a sebeket tapasztalgatta. Kertésznél mindig a mondanivaló felé billent a mérleg, EP-nél a mondhatóság felé.

Szóval innentől azért díszlépés van: töretlen publikálási lehetőség; magyar díjak; idegenre forduló művek a külföldi elismerésekkel. Mert az nem úgy van, hogy a németek csak úgy észreveszik – oda valakinek át kell ültetnie, oda innenről kell meggyőző képet sugározni.*** És ha lett volna még híja az örömöknek, akkor EP barátságát, gyermeki rajongását is megadta az ég. 

Könnyű lenne lehorgadni ott, hogy csak a szakma tisztelte Kertészt. Hiszen a Nobel-díjig nem ismerték szélesebb körben. Valóban volt kérdezgetés 2002 vége felé, hogy ki is ez az ember. De inkább a beszédhez térek vissza, hogy rámutassak, mennyivel tágabb és így egyben megnyithatatlanabb horizontra vágyott Kertész.

„Egyetlen kérdés érdekel csupán: hogy mi dolgom még egyáltalán az irodalommal. Mert az világos volt, hogy az irodalomtól és azoktól az eszményektől, attól a szellemtől, amely az irodalom fogalmához fűződik, átléphetetlen határvonal választ el, s e határvonalnak – mint oly sok minden másnak is – Auschwitz a neve.” 

Kertész Imre belátta, hogy nem lehet ugyanúgy írni, ahogy olvasmányélményei alapján gondolta volna. Továbbvive: olvasni sem lehet ugyanúgy. A két tevékenységet az különbözteti meg, hogy az olvasást lehet mímelni a régi módszert követve, az írással viszont ez nem fog menni.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke éppen ezért némiképpen naivan, de persze pozíciójából következően teljesen érthetően ezt írta: Kertész Imrének mindig lesz közönsége.
Nem, sajnos nem ilyen egyértelmű ez.

Zárásként ahelyett, hogy megcáfolnám a meg nem értettség mítoszát, a fonákjáról erősítem meg.
Nem a népszerűség hiányától szenvednek leginkább a nagy formátumú írók. Ahogy a népszerűség nem is teszi boldoggá őket. Petőfi és Ady alakja ott ér egybe a heroizálásra alkalmatlan Aranyéval és Babitséval, hogy amit teremtettek, az egy határvonalon túl terült el. A népszerűség eljöttét meg lehet élni, de azt kétlem, hogy azt is meg lehessen, amikor már elégséges számban vannak a velünk együtt vonuló határátlépők. Az az állapot mindenképpen a jövő része. Nem véletlenül zárta Kertész a beszédét ennek egyértelműsítésével:

„Auschwitzon gondolkodva így, talán paradox módon, de inkább a jövőn, semmint a múlton gondolkodom.”

_____

* Ld. a később is felemlegetett Juncker-táviratot, de a korábbi bejegyzésemben még számos egyéb, erre vonatkozó kitétel található.
** Kis adalék a Vári-szöveghez: http://www.litera.hu/hirek/kertesz-imre-fogadtatasa
*** Patak Márta rövid írásából sok minden kiderül: mennyire fontos, hogy bizony voltak itt élmenők, akik jó hírét vitték; hogy az élmenőség pozíciójáért harcolni is érdemes; meg hogy csak a kiválasztott kevesek tartották nagyra; tán még más is kiderül, minden.

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr88699270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.