lab.jpgAz 1944-ben előrenyomuló szovjet csapatok minden figyelmüket a németek kiszorításának szentelték, így mögöttük, a keleti országrészben légbuborékok szorultak meg az új, szerveződő hatalom réseiben. Ezek a buborékok aztán természetüknél fogva szétpattantak. Addig is azonban igazi csodáknak tűntek. A Vésztői Köztársaság is lenyűgöző: a helyi agilis vezető megszervezi az életet, és aztán nem hajt fejet időben az emelkedő rend nagyjai előtt. Sorsa az elkerülhetetlen bukás.
Történelmi szempontból Vésztő a kommunista berendezkedés karikatúrájaként tekinthető.
Márton László A mi kis köztársaságunk című könyvében ezt a történelmi karikatúrát rajzolja meg nyelvi eszközökkel. A karikatúra azonban már csak olyan, hogy részleteiben elnagyolt, időnként bántóan túlzó, másutt pedig felületes. Keveredik benne a jó megfigyelőkészség a látszólagos nemtörődömséggel; a bravúrokra képes kézügyesség az idegesítő elrajzolásokkal. A karikatúra nem elmélyedésre, nem hosszan tartó élvezet kiváltására született: gyors, tovasuhanó tekintetnek való, hirtelen jövő és már múló kacagás a célja – könyvnyi mérettel szembesülve azonban az olvasóban gyűlik a feszültség, légszomj fogja el, zavara egyre nagyobb, míg végül ráébred, az irodalom kínzószékébe ültették be.

A műhöz kapcsolódó szövegtérben evidenciaként szerepel, hogy a Vésztői Köztársaság nem csupán ihletőforrás, hanem maga az ábrázolandó. Részleteiben minden megfeleltethető (csak éppen elefántfül van a normális helyén). Vagyis a regény nem csupán értelmezhető krónikaként, hanem nagyon is az akar lenni.
A krónikás az író archetípusa. Ha a modernizmus tapasztalatai alapján beszélünk, akkor még abból a szempontból sem tehetünk különbséget a krónika és a regény között, hogy melyikük áll közelebb a valósághoz. Sőt talán a szándék felől nézve sincs különbség: valamilyen mintát követve teremteni újra a világot.
Csakhogy a krónika ma nem élő műfaj. A történetírás szabályai egészen megváltoztak. Míg egy középkori krónikás minden megkötés nélkül írhatott volna Hömpölyzug helyett Vésztőt – ma már csak a szakma minden csínját-bínját ismerő történész tehetné ezt meg. A történész azonban nem mesélhet történetet csak úgy, szabadon. Ha kevés az anyaga, meg kell torpannia. Az író pedig éppenhogy történetet mesél. Akárcsak a középkori krónikás.
Korunk, gondolkodásmódunk következménye, hogy az okosok szemében a könyv helynevei, szereplői ugyan jól megfeleltethető alakok, de Márton Lászlónak mégis máshogy kell neveznie őket. Ezzel a kényszerrel aztán következetesen gazdálkodik, és az irodalmi karikatúra markáns eszközévé válik a kezében a névadás. 

Az olvasó persze erre nincsen felkészülve. Adott a jól teleírt 400 oldal, ráadásul Márton László nevével. Van súlya a dolognak. Hiszen mégiscsak egy kiváló fordító (Faust!), tapasztalt író markolja meg a történelmet…
Azonban az áhítat hamar szertefoszlik, és már néhány fejezet után a mindvégig kitartó zavarodottság költözik az olvasó lelkébe.

A zavar leginkább az elbeszélő személyiségéből, stílusából következik.
Én meglehetősen szeretem olvasgatni azokat a 30-40 oldalas helytörténeteket, amelyeket kistérségi értelmiségiek írnak részben tanítói hevületből, részben önkormányzati feladatként. Az én szememben leginkább ezekben a szövegekben él tovább a krónika. Ezek a krónikások, nem lévén hivatásos történészek, valahol a történelem, a szájhagyomány és a képzelet egymást metsző labirintusaiban bolyonganak. Ahogy Anonymus is tette. Meg is gyűlik velük az igaz történészek baja: a helytörténeteik is végső soron valami nagy katyvasznak tekinthetők, melyből kóstolgatás útján csettingethető ki az összetevők neve és aránya.

yerka8.jpg

Érdekes adottság, hogy stilisztikailag is előáll a katyvasz: a szerző rendelkezik magas műveltséggel, de közönsége egyáltalán nem. Ez a közönség, a környezete, a nem olvasó átlagpolgár, aki térségi múltjának megismerésére mégiscsak rávehető, nehezen viseli a monoton részletezést, helyette nyitottabb a humorra, a fordulatos, kiszámíthatatlan történetre. Meg ha már olvas, okítsuk is, pellengérezzük szerencsétlent. Akaratlanul összeütközik mindez a szerzőben, és a végeredmény tömény erőltetettség.

Ha Márton László ezt akarta kifigurázni, remek munkát végzett. Kérdés, az erőltetettséget megmintázása közben milyen sikerélményben reménykedett?

A számtalan példa közül a 21. fejezet (86. oldal) iszonytató töménységben hozza mindezt: Rákóczit „már csak úgy hívták, hogy Kóczi. A »rá« csak afféle ráadás, amit majd akkor kap meg a Kóczi Gyerek, ha Lipi Császárt, illetve a helyébe lépő Józsi Császárt sikeresen beledöngöltük a földbe.” Aztán a „Szvivt nevű csávó” „a Kóczi Gyerek íródeákja volt, vagy legalábbis valami újságíró, a Gulliver című pletykaújság főszerkesztője.” Aztán a két császár mellett Kóczi ellensége volt „a Heim is, de ő a Heimet megverte, és így lett a Heimből Vertheim.”

A magasztos tudás a disznók előtt hever, minden kicsit több, mint elviselhető, s a könnyek nem a nevetéstől, hanem a fájdalomtól csordulnak ki. Mert ez minden részletben tökéletesen és pontosan ugyanígy van kidolgozva. Említettem a névadást: az intellektuálisból indított, sárba toccsanó humor generálta tulajdonnevek közül a kedvencem (mert ezt legalább pontosan értem) Tankamfibinszkij, aki a páncélos hadosztály parancsnoka. A tank az tank, az amfíbia a kétéltűekre utal, és egy kis oroszos képzővel lezárjuk. Olyannyira távoli igények kerülnek egy fedél alá, hogy kétlem, bármelyik kaszt megbirkózna egyben az egész könyvvel.

Övön aluli ütés egészben olvasni a könyvet, mert minden részletéből sugárzik, hogy az író nagyon tud, hogy ez egy vérprofi könyve. Hát mit mondott volna neki a kiadója? Te Laci, annyira okos vagy, okosabb itt mindenkinél, ki a fene ér fel hozzád, és látja át ezt az egészet, hogy mit és hogyan kellene máshogy hangolni az elviselhetővé tételhez…
De ha jelezték volna, se lett volna értelme. Az egész könyv hihetetlenül egységes. Mind humorában, mind a realitáshoz való viszonyában, mind történetvezetésében állandóan zavarba ejt, sőt néha kétségbe is.

Nem is tudom, vannak nehéz ételek, vagy nagyon tömény alkoholok, amikből csak keveset szabad magunkhoz venni. Én a receptre azt írom fel, hogy a 137 (gyönyörű szám!) fejezetből egyszerre csupán legfeljebb 5, egymást nem követő darabot szabad elolvasni. A karikatúrák nem véletlenül legfeljebb háromkockásak. Nem írnak belőlük füzetnyi képregényt. Az óvatos adagolás révén talán ezúttal is megkönnyebbülten simogatja meg a halántékát az olvasó, hogy ez az emlaci mégiscsak jó csávó, sokat tud, és csavaros az esze.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr447133923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása