„Férfi vagyok, most váltam azzá”

Krusovszky Dénes költőként érdekes dolgokat tud művelni a nyelvvel. Fellazítja a mondatokat, határtalanná szerkeszti őket. A szavak megpuhulnak, lelassulnak, elveszítik élességüket. A Literán is olvasható verse, A sár partjai megmutatja, milyennek is képzelem az ideális Krusovszky-prózát.
Persze, a szerző nem őrült. Irodalmárként is tisztában van a stílus és a befogadás határaival. A belinkelt versben ugyan ad extremum vitte ezeket a jellemzőket, de ha hosszabb próza esetében is ezt követné, éppen szövegvilágának fő jellemzője veszne el: nyelvileg sokkolná az olvasóját, ami, meggyőződésem, ellentétes azzal, ahogyan a témákat megragadja óvatosan kézbe veszi.
A megfelelő mértékben alkalmazott stílusjegyek ugyanis úgy viszonyulnak a tartalomhoz, hogy újra meg újra elterelik a figyelmet a fókuszról.
Bármikor bele lehet futni olyan mondatba, melynek így épül fel a váza: azt azonban – hogy – majd – sőt – amire – hiszen. Egy pedig-milyen-mintha hármasból felépülő mondat meg sem rezzenti a bonyolultságot érzékelő szenzorainkat.
A tekergő, okosan csapongó mondatok egyszerűen nem tetszhetnének egy jól szocializált olvasónak. A jó neveltetéshez hozzátartozik, hogy a prózától is el kell várnunk egy matematizálható vázat, melyet a logika öntisztító ereje tart karban.
Az ember átlagos működése azonban többnyire nem ilyen. És még ha néha ilyen is, megtilthatjuk-e a novellistának a tudat másmilyen állapotához adekvátabb szöveg megalkotását?

A novellák nagy témákat dolgoznak fel: válás gyerekszemmel, nemi erőszak, szembesülés a halállal stb. Az életben persze megvannak ezek a nagy pillantok. Néha, ritkán. A szocialista realizmus kérlelhetetlensége kellene ahhoz, hogy elsősorban ezekért olvassunk. Vagy hogy ezen nagy pillanatok összességét tekintsük AZ ÉLET-nek.
Krusovszky szövegvilága hihetőbb, emberibb. Nem adja fel a nagy pillanat megörökítését, de azért nem is cenzúrázza a belső történést a kizárólagosan lényegesre. Szó és gondolat nem marad leíratlanul, megörökítetlenül. Nem mereget a gondolatfolyamból, hanem belemerítkezik.

Azért pofátlanság lenne úgy érteni, amit írok, hogy a fölöslegességből építkezik (noha az is érdekes lenne). Jelentősége van a részleteknek, a szavak közötti kölcsönhatásnak. Nem csupán hangulatilag, hanem tartalmilag is árnyalódik a kép, megy előre a történet.

A kötetnek szép és egyszerű íve van. A főszereplő(k) fokozatosan öregszik (~szenek), a történetekben egymást követik a korosztályok. A fiúk beavatódnak a nagy dolgokba, és férfivá válnak, vagy még férfibbá, mint annak előtte.

Egy halvány említést megérnek azok az értelmiségi stichek, amelyek generációsan jól azonosítják a szerzőt. Az Alice In Chains-es póló a legkevesebb, ám mégsem elhanyagolható, hiszen a grunge bandához ízlésben jól asszociálható Deftones egyik száma adja a kötet címét. A grunge-ot ilyesféleképpen szokták jellemezni: elnyújtott tempók, disszonáns hangzás, apátia, szociális elidegenedés, kívülállás. Tudom, hogy a leírt jellemzők sokféle irodalmi teljesítményre ráakaszthatók lehetnének, ám teljes mértékben lefedik a Krusovszky-prózát: kitart a nagy témák mellett, de nem a 26 késszúrás elvét választja (Minden mondata üt a novelláknak. // Pengeéles riffek hasogatják a fülünket.), hanem a hipnotizáló gyilkosét (Elaltat, aztán deréktájban villan a penge. // Torzított, felismerhetetlen, elnyújtott tempótlanság.). Oké, erről majd lehet vitatkozni baráti körben…

A személyesség evidens jelenlétét folytatva: Krusovszky a kritikust sem tudja levetni magáról. Valószínűleg a 2015-ös Könyvfesztivál majdani díszvendégét, Jonathan Franzént olvassa „A fiúk országa” főszereplője. Korábban meg Hart Crane-t vásárol. És akkor már Javier Maríast, a hasonlóan levegős mondatok atyját is megemlíti éppen a 100. oldalon.

Még érdemel egynéhány szót a zárónovella, „Az éjszaka vége”. Ez az egyetlen, melynek főszereplője igazi öregember, és amely nem egy kortársnak tekinthető környezetben játszódik.

A „Mélyebb rétegek”-ben már előkerül a csontokból épült kápolna láttán megszerzett tapasztalatgóc, amit bogozni, értelmezni kell. Ebben a történelmi novellában egy ilyen alkotás keletkezéstörténetét olvashatjuk. Az eddig már igencsak dicsért stílus teljesen más értelmet nyer ebben a többmozzanatos, tehát eseményileg is tagoltabb novellában. A szórványos érzékeléssel megáldott emberi lény mindent befogadó és lassan feldolgozó élményközpontja mítoszi nagyságrendben halad előre. Már korábban is szerettem volna megidézni az Amerikai szépség zacskójelenetét. Nem az emberi létezés szimbólumaként, hanem mert épp ilyennek érzékeltem a történetek problémakezelését. Nem írhattam azt a szót, hogy a szerző körüljárja. A szerzőt legfeljebb így fújdogálja körbe a szél a témái körül. Az oldalszámban és a történetmennyiségben is nagyobb novellánál ez a zacskó triviálisan ejtőernyő méretű, és a befogadás is, erre rászíjazva vagy ebbe gabalyodva (kinek hogy sikerül), ilyen erőteljes rántásokat szenved el, hatalmasakat dobódik időben, térben és lelkiállapotban.
Akár szabad, akár nem, én kérek. Mivel több van ebben a történetben és stílusban ennél. Mindenfajta további történelmi tudást, kutakodást feleslegessé tesz az emberi lélek ismerete, a tapasztalási és érési folyamat feltárása. Ezt a „Mélyebb rétegek”-ben előkerülő Javier Marías-mű kapcsán Krusovszky Dénes valószínűleg maga is tudja. Kérem tehát őt: minthogy itt a klasszikus újlatin irodalom mitologikus perspektívái megnyílnak, vegye a bátorságot és az erőt, hogy regényméretben mutasson nekünk (nekem) hasonlót.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.