Nagyon németesre sikeredett ez a hónap!
Kezdtem Martin Walser A hattyús ház című regényével, és befejeztem Siegfried Lenz A példaképével.

Martin Walser sajnos nem menő. Kicsit sem.
Én a Szökőkutat olvastam tőle elsőként, ami elképesztő, igazán kiemelkedő könyv, és ezért nem értettem, hogy is nem borul le mindenki kérdés nélkül a nagysága előtt. Most már legalább tudom, hogy miért. A hattyús ház főszereplője igazi antihős. Regényt írni eleve magányos emberekről kell (A példakép három főszereplője magányos). Maximum közben szabad társra rálelni. Vagy ha van egy társ, akkor legalább gyermektelen legyen, vagy egyéb módon hátrányos helyzetű. Ehhez képest Gottlieb Zürn négygyerekes (lányos!) családapa, kissé bizonytalan vállalkozóként él, de már elég hosszú ideje ahhoz, hogy ne tűnjön mégsem gyökeresen bizonytalannak az egzisztenciája, és még a felesége is szereti. Oké, ő sem regénybe való szerelemmel: nyugodt, békés, de konfliktusoktól azért nem mentes, ámde végső soron biztonságot adó asszonyi szerelemmel.
Tényleg: kit érdekelne ez?
Engem. És engem nagyon.

Egyszerűen nagyon jó ilyen témáról, ilyen fickóról könyvet olvasni. És végig csak azon rettegtem, nehogy jöjjön a különleges, a váratlan, a fordulat. És nagyon jó volt megkönnyebbülni: a fordulat mindig csupán az, hogy nincs fordulat. Az élete szépen megy előre, kiegyensúlyozottan, még csak nagyokat sem döccenve.
A konkurensek, a villa eladói, a haverok mind inkább kerülhetnének tollvégre, mint a főszereplőnk. És az is igaz, hogy ezek a háttér- és mellékalakok mind a nagy kérdésekkel kerülnek szembe: nagy pénzek között, mégis társtalanságra, meg nem értésre ítélve, és a végén a halál is...
Tanulság? ...hogy győz a normalitás? hogy mégis megéri a szokványos úton járni, a széltől védett helyeken? vagy ez csak egy történet?
Nem tudom, de nekem nagyon tetszik ez a stílus, és régen, sok-sok évvel ezelőtt kaptam utoljára kedvet, hogy valakinek az életművét megismerjem.
Remélem, bele fogok tudni merülni, s majd időnként jelentkezem egy-egy Walserral.

Gruppe_47_-_Sechzig_Jahre_danach_6.jpg

Martin Walser és Günter Grass –

A hónap zárása tehát Lenz volt. Amennyire emlékszem, még nem olvastam tőle. Úgyhogy haladok előre a Gruppe 47 ködbe vesző területeinek megismerésében.

lenz-hamburg.jpg

A hamburgi békés emberről nagy meglepetésemre ez írja a magyar Wiki: „Hagyományos realista elbeszélő, aki olvasóit morális problémákkal szembesíti.″ A mondat második felével nem is vitatkozom, a könyv címe is magáért beszél, és majd én is erről elmélkedem mindjárt – de hogy hagyományos realista elbeszélő lenne?
Magával a kitétellel is nehéz egyébként mit kezdeni. Oké, van egy történet, amit a szerző elmesél. Az is igaz, hogy Hamburgban játszódik, reális helyszíneken... Nos, mi kell ahhoz, hogy az ellenkezőjét állíthassam? Vagy legalább annyit, hogy nem hagyományos realista elbeszélőről van szó, hanem minimum a realizmus határainak kitolójáról. Lenzben nincs semmi realista, pozitivista távolságtartás, pláne nem szenvtelenség: humorral, kedves törődéssel nyúl a figurákhoz, évődő pontossággal írja le környezetüket, haladási útvonalukat a városon belül, és kedélyesen ad parancsot magának és olvasójának, hogy közös omnipotenciánkból adódóan éppen merre, kire tekintsünk. Ez a fajta tudatosság, saját írói szerepének kimosolygása, az íróiság arcába való belekacsintás kiemeli a hagyományosságból – de igaz, közben megmarad nyugodtan követhető, lineáris vonalú elbeszélőnek.
De hát nem ez a fontos, hanem a morális probléma: hogy mi a fene az a példakép? Ki lehet az, minek egyáltalán, kinek kell... A mű így aztán filozófiai formabravúr is, hiszen három szereplő folyamatos dialógusára épül, akik ráadásul történeteket mesélnek egymásnak, vagyis mindig hármasával jönnek a betétek, persze hogy dekameronizálva a Hotel Klüverbe zárkózott tanárok filozofálását.
Az életemben május folyamán kiteljesedett a bizonytalanságérzet, így aztán A példakép telitalálatként ért. Nem is annyira a sztoribetétek miatt, amik ténylegesen a klasszikus, elhasznált példaképhelyzetekből indulnak ki, hanem maguknak a főhősöknek az átlagossága miatt: eleinte a külső sztorikat vizsgálják, és nem lehet tudni, hogy magukba tekintenek-e valaha is. Az is felmerült bennem, hogy nem kell magukba tekinteniük, hiszen lehet, hogy éppenséggel ők szilárdak, problémátlanok. De akkor meg emiatt másokra kellene inkább tekintettel lenniük, azaz a másik érdekében, a másik esetleges gyengesége érdekében kellene saját szilárdságukon puhítani. Így vagy úgy, de mégis mérlegre kellene tenniük magukat, bizonyosságukat kellene elveszíteniük. Nos, én megtettem ebben a hónapban, már amennyire ez tett... Mondjuk inkább: bizonytalanságokba estem, és a könyv kérdései, szereplői segítettek nekem kérdezni, és megőrizni az egyenes vonalú egyenletes mozgásomat, miközben az egyéniségem alakul, vagy éppen nem alakul, csak múlékony állagbizonytalanságban van: hiszen megváltozni nem egyszerű, még nagy nyomás alatt sem. Mozgásban bírtam maradni, miközben elvonulni lett volna kedvem, de hát nem megy az csak úgy... Aztán majd meglátjuk, a történéseknek nem tudjuk útját állni, néha csak bizakodhatunk, semmi több.

Ó, igen, és ne felejtsem: mindkét könyvet Bor Ambrus fordította. Köszönöm neki, szívből!

A bejegyzés trackback címe:

https://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr705301507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása