Jean-Baptiste Greuze bemutatása

Conan Doyle-nak A félelem völgye című elbeszélésében hangzik el, hogy Moriarty professzor egy rendkívül drága Greuze-festmény birtokosa. Most, hogy a kép utáni nyomozásom eredményét leírtam, méltánytalannak érzem, hogy szegény Jean-Baptiste Greuze-ről lényegében nem is szóltam. Pedig alkotói szempontból is nagyon tanulságos az élete, hiszen ahogy a műben is szerepel: „1750 és 1800 között működött”, azaz a klasszicizmus korában élt - és alkotott volna ennek szellemében bőszen, ha a klasszicizmust az ő számára találták volna ki.

(A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Greuze-festmény Zichy Jenő hagyatékából származik)

Mindig is irtózattal olvastam a tömör kis életrajzokat, melyek egy-egy híresség életét „a nagy kudarc” köré építik fel. Kevés empátiáról tanúskodnak az ilyen sorok. Mint mikor Spiró Györgyről vagy Nádas Péterről úgy fókuszálják az összefoglalót, hogy mégsem kaptak Nobelt, Kertészről meg úgy, hogy ugyan kapott, de ez nem járt együtt általános elismertséggel... Még ha igaz is, talán nem ez a fókusz, a leglényeg - maximum a zacc.

Greuze-nél a kudarc azért sok mindent elárul: róla és a korról egyaránt.
Ahogy egy klasszicista festőhöz illik, ő is komoly, történelmi témájú képeket szeretett volna készíteni - hiszen az hoz megbecsülést. Ám az akadémiai beiktatásához rendezett, 1769-es Louvre-beli kiállításán megalázóan leszólták Septimius Severus és Caracalla c. képét. Cseppet sem csodálom ezt, hiszen Greuze-nek igencsak kerékbe kellett törnie magát. Már a háttér megformálása közben is unhatta magát, s így nem bírt a természetével, s az alakok megfestésénél bevetett mindent, hogy a klasszikus nagyságot minél később juttassa nézője eszébe. A végeredmény az emberi jellem törékenységének, a kicsinyességeknek a mutatványa: nagy félrefordulások, összesúgás, elutasítás. Sajátos tudathasadás ez, hiszen a klasszikus környezetből nem sugárzik a klasszikus nagyság. Ilyesfajta jelenetet majd csak a romantika festői tudnak megvalósítani, számukra már adott és lehetséges a kellő dinamizmus, a sötétebb háttérszínekkel elért hatások alkalmazása. Ilyesmit persze megrendelés nélkül nem is lehet festeni, így nem erőlködött többé, s tette, amit tennie kellett. Olyan, kifejezetten, majd a romantikára (és a szentimentalizmusra pedig nem!) jellemző enteriőröket festett, amelyekről nekem egyenesen Munkácsy jut eszembe. A békés családi körtől a kiátkozásig  mindenfajta mozgalmasság megvan az életművében. Még a németalföldi zsánerhagyományok nagyon erősek nála. Számtalan tanulságos képet festett, vagyis olyanokat, amik valamilyen emberi gyengeséget jelenítenek meg.

A korszellem azonban korszellem: nem ezek a korát meghaladó, többszereplős jelenetek, hanem az arcképfestés révén szerzett hírnevet. Képein az ábrázoltak egyediségét is éppen ennek tulajdonítom: megvan a klasszikus tartás, kisugárzás - ám mégis mindenütt észrevehetjük az egyedit, a törékeny emberit. És használja a sötétbe tűnő hátteret, amely még jobban kiemeli a nem szoborszerű, hanem éppenséggel teljesen lágy vonásokat. Az önarcképekbe nem szól bele senki, ezért ott nem is annyira meglepő, s bár a kis Mozart híresebb, sőt Benjamin Franklin képe is nagyon ismert (azok a táskák a szem alatt), számomra igazán a Charles Claude Flahaut de La Billarderie-ról festett képe emblematikus: az úr XVI. Lajos főépítésze, tehát a művészeti ízlés főkincstárnoka. Greuze azonban az illusztris megrendelő kedvéért sem idealizál: egy igazi arcot látunk, tokával, fáradtan fensőbbséges tekintettel.
A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő másik mű szintén egy arckép: Randon de Boisset képmása. Ennek kapcsán - az enyémtől egészen eltérő stílusban - így fogalmaznak: „Szerencsésebben adnak fogalmat Greuze művészi kvalitásairól portréi, amelyek a rokokó derűs eleganciájának megőrzésével rögzítik a fiziognómiai tényeket és érzékeltetik a modell személyiségének lényegét.”

A romantika felé tett lépésein kívül jelentős a rokokó szemlélet megjelenése is. Az arcképek között rengeteg lányka szerepel, akiknek villannak a keblei rendesen. Azonban a pajzánságon kívül ezek is inkább preromantikus festmények, az alakok pedig az olasz reneszánsz mintáit követik inkább. Persze, nem lehet nagyot tévedni azzal, ha az ember az itáliai művészettel való kapcsolatot emeli ki, ám ez van, vállalom: a lánykák számomra olyanok, mintha a reneszánsz művek háttéralakjai léptek volna elő főszereplővé.
Moriarty is egy ilyen festményt vett meg - csak éppen nem a Portalis-árverésen...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.