Mindenki mestere

Michelangelónak nem voltak tanítványai. De hát mit is lehetne elvárni egy olyan embertől, aki önmagát használja modellként Holofernész levágott fejéhez? Túlságosan is lefoglalta őt az anyaggal való viaskodás. Az anyaggal, melybe művészetével életet lehelt; s az anyaggal, melybe Isten beoltotta az ő lelkét. Ennyi gyűrközés kitölti azt a kevés időt, ami egy embernek adathat - legyen az akár 89 év...
Nem is lehetett ő senki mestere, mert örökké megmaradt nyitott szemmel járó tanítványnak. Ghirlandaio műhelyét ugyan elhagyta, s a legnagyobb művészek között tartották számon, ám őt mégsem hagyta el tudásszomja. Boncolt, hogy az izmokat megismerje. Járta Rómát, hogy minél több antik mintát láthasson. És még a feltörekvő ifjú (tehát ezért egyben vetélytárs) Raffaello műveit látva  is hajlandó volt levonni az őt érintő konzekvenciákat.
Életéről könnyű regényt írni. Könnyű őt heroikus figurává tenni. Ám éppen ezért van nehéz dolga annak, aki az igazságot, a tényeket kutatja fáradhatatlanul. Sokszor a tegnapot is nehéz rekonstruálni, ezúttal pedig 500 évvel ezelőttre kell visszatekinteni. Talán már nincs is meg az ember. Talán helyét régesrég átvette a legenda.

Visszagondolva, nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért kiváló mestereim voltak. Általános és középiskolában rendkívül felkészült és lelkes tanárok óráira jártam. Hiába nem foglalkoztatott egy tárgy, lényeglátásuknak hála akkor is kapisgáltam valamennyire, vagy ha még így sem értem fel ésszel, akkor is megérezhettem az általam át nem látott, ám mások számára mégis lenyűgöző rendszert.
Azért ezt a két képzési szintet említem, mert a felsőfokú stúdiumok során többnyire mindössze egy-egy félévre szól a tanár-diák kapcsolat. Ráadásul a felvételiztetés szokásának köszönhetően a közös érdeklődési kör vagy legalább az alapszintű tájékozottság adott. A szakosodás előtti képzés egészen más erényeket kíván a mesterektől.
King könyvét olvasva jutottak ők régről ismét eszembe.
Ugyan tudtam, hogy nem kimondottan egy életregényt veszek kézbe, mégis azt sejtettem, hogy ez egy amolyan fordulatos, ám a tényekhez mindvégig ragaszkodó regény lesz. Aztán ahogy megláttam a precízen kidolgozott, kétszintes tárgymutatót, a komoly jegyzetapparátust, gyorsan el kellett ejtenem eredeti elvárásputtonyomat.
Ám még mindig nem a megfelelő csomagot vettem kézbe.
King ugyanis nem a művészettörténet professzora. Még csak nem is úgy beszél, mint pl. Daniel Arasse, aki felvállalja, hogy a katedrájáról (és ez a lényeg, hogy onnan!) a képzésben részt nem vevőkhöz szól.
King az ideális középiskolai oktató. Ő a padok között jár folyamatosan, és minden ízében érezteti, bárki (itt meg ez a lényeg!) megszerezheti azt a tudást, amit ő most átad.
A végletekig alapos, ám nincsenek illúzió. És ez jó, mert így a követéséhez nem kell semmi. Előképzettség pláne nem.
Ha kimondja a freskó szót, már magyarázza is. A septem artes liberalest dettó. Nem mondja, hogy ez gimnáziumi elsős tananyag. De még csak egy térképet sem kell elővenni, mert mindig tudjuk, mi hány kilométerre fekszik, és milyen irányban. Ez nehéz ám. Egy közismert festőt újra meg újra két-három olyan jelzővel látni el, amelyek egyben világosan azonosítanak, s közben már új részlettel okítanak is:
A korábban már a pápának is dolgozó festő... Giotto barátjaként... A még mindig csak fiatal X, aki már olyan műveken volt túl...
Mindezt pedig úgy, hogy véletlenül se monoton darálás legyen a vége.
Márpedig az, hogy Michelangelo négy éven keresztül minden nap felkelt, és elintézte a munkája sokszor nyűgös ügyeit, hogy csináltatott állványzatot, hogy a segédeit miképpen szerezte és milyen gyakran váltogatta, hogy milyen nehezen finanszírozta a munkálatokat - nos, ez az egész lehetne rendkívül vontatott (ahogy közben Michelangelónak nem egyszer az is volt). De hálisten egyáltalán nem az. Ahol okít, ott nem szájbarágós. Ahol magyaráz, ott mindig világos és egyértelmű. Ahol pedig mesél, ott magával ragadó.
Érződik, hogy próbál két kézzel kapaszkodni a figurába, aki mindig legendaként csusszanna ki a markából.

Világosan érződik a cél. Van két ember, akiket valami nagyon érdekelt. Az egyiket 500 évvel ezelőtt megbízták, hogy holott szobrásznak tartotta magát, most egy egész templomplafonnyi freskót fessen. A másik meg kíváncsi volt, hogyan is készült el a Sixtus-kápolna mennyezetfreskója. Az egyik gyakorolt, nekikészült, és még miután a fél plafon készen állt, akkor is módosított a kivitelezésen. A másik meg utánaolvasott, egymás mellé tette tudása darabkáit, és leírta, mire jutott. Mindkettő nagyon is emberi folyamat. Bennem is sokszor felmerül, hogy ugyan nem egészen az aktuális elvégzendőre vágytam, de képes vagyok rá. Vagy hogy valaminek pontosan, az utolsó eldobott kőig utána kéne menni. De aztán a kedv az idő múltával lelohad, s többnyire sikerül a nekem kényelmesebb irányba kitérnem. Viszont gyakran találkozom másoknak ilyetén, enyhe kényszer alatt megvalósult munkáival s a leírt történetekkel (mások szerencsére kitartóbbak), s tudom, hogy mi a típushibája ezen műveknek: kitöltik az üres helyeket. Ez viszont lavinát indít el, s a fantáziát már nem lehet megállítani. Tehát ezeknek a műveknek nem az a bajuk, hogy hiányzik belőlük a módszertani felkészültség, hogy a mesélők semmit sem tudnak a mesélés problematikájáról, az igazság sokarcúságáról, a mű és alkotó viszonyáról folytatott végtelen dikurzusról, hanem az a baj, hogy egyszercsak (általában nagyon hamar) kiderül, hogy mesélés folyik. És ezzel az olvasóban megszűnik a problematika: Jha, ha ez mese, akkor nem kell komolyan venni...
Michelangelo azonban igazi profi volt, s a freskó másik felében meghagyta a korábban kitöltött, egynemű, üres tereket.
S King is profi. Tiszteli a tényeket, a tudást, az elődöket. És a már nem (vagy akkoriban sem) tudhatót.
Ettől persze még mindketten követtek el hibákat. King is okozhat újabb félreértéseket - de legalább lesznek követői, akik majd továbbviszik a történetet.
Ahogy Michelangelónak is, noha tanítványa egy sem, követője számtalan akadt.
Mert képes volt arra, hogy miután Raffaello részint gúnyból, részint tiszteletből a saját freskóján, Az athéni iskolán a bús-magányos, tanítvány nélküli epheszoszi Hérakleitoszként jelenítette őt meg, Michelangelo válaszként nem csak Holofernész fejeként festette meg önarcképét, hanem, átvéve Raffaello alakjának tartását, a gondterhelt Jeremiásként is. S ha azt mondom, Rodin, már nem is kell folytatnom...

PS: Általában nem szoktam erre kitérni, de nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mennyire kiemeli az átlagos, puha kötésű (paperback) könyvek sorából ezt a művet az odaadás: a szerkesztés tökéletes, gyakorlatilag nincsenek helyesírási hibák, s még arra is odafigyeltek, hogy a belső borítón lévő fotót kettévágja a gerinc, így a középső kép nem látszik, ezért feltették a címlapra. Művészeti könyveknél sokan hiányolják a tökéletes minőségű reprókat. Ezzel sem tudok egyetérteni. A tudás és az alapos képi megjelenítés kezelhetetlen könyveket eredményez. Illetve gyönyörű, otthon használatos kódexeket. King könyve egy olvasmány, amit az ember hurcolhat, és bőven elég a belső borító illusztráló szándéka, hiszen otthon megvannak az albumok, s az interneten is látható a kép, szépen megcímkézve, mi micsoda. Akár már a Wikipedián is. (Noha a jobb minőségű kép a munka második fázisáról készült, s így némileg logikusan, bár nem túl szerencsésen a nyugati, tehát a nem bejárati oldal van a kép bal szélén.)
-----
Ross King: Michelangelo és a Sixtus-kápolna - A híres freskó születése
Eredeti cím: Michelangelo and the Pope's Ceiling
Fordította: Makovecz Benjamin
428 oldal, 3500 Ft
Park Kiadó, 2010
978-963-530-906-1

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr172521953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.