Lengyelország szenilis történelme

Andrzej Bart regénye tökéletesen illeszkedik az irodalmi hagyományba. Egyszerűen bárhonnan közelítünk hozzá, számos irodalomtörténeti előkép sorakozik föl mögé. Az elbeszélő, d'Arzipazzi herceg halhatatlanságot vásárol, s egy festményből kibámulva érzékeli a történelem menetét. Az epizódok azonban nem madáchi színváltozásokban testesülnek meg, hanem inkább a pikareszk regényekre jellemzően. A képet, mint egy stoppost, viszik magukkal váltakozó gazdái, s így aztán még a történelem sem a nagy, meghatározó alakok életén keresztül tárul fel, hanem az átlagember tipikus és kisszerű sorsában. A misztikus alaphelyzet miatt ráadásul az egész hozzácsapható a mágikus realizmus stílköréhez, ami megint nagyon örvendetes, még ha itt tényleg inkább a realizmus dominál is. Szóval az egész nem a fausti nagyságú vonalba illeszkedik, hanem inkább a candide-i egyűgyűség jellemző rá. De a műről beszélve lehetetlen nem megemlíteni ezt a sok-sok irodalmi nagyságot, a sok-sok irodalmi alapélményt Goethétől kezdve akár Kerouacig. Az ennyire jól illeszthető alkotások eleve sikerre vannak ítélve, legalábbis szakmailag. Ami a szélesebb olvasóközönséget illeti, már nehezebb a helyzet. Mert hiába két jó barát a magyar s lengyel, azért ez a könyv úgy merül bele a lengyel történelembe, hogy az író egyfolytában poénkodik, márpedig a viccet csak úgy lehet érteni, ha az ember tisztában van a kifigurázandó főbb vonásaival.

Sajnos van egy nagy gyengéje ennek a zseniális műnek. Nehéz szeretni. És nem csak a lengyeleknek, akiket néhány epizód bizonyára kellemetlenül érint. Mármint az örökké idealizálókat, akik minden népnél annak bizonyításán kardoskodnak, hogy ha ma nem is, de egykor az ő népük volt a legkiválóbb, márpedig ugye e kiváló népet csak dicséret illeti.
Szóval nehéz szeretni - és ennek a megértéshez nincs köze. Ó, ha párkapcsolatainkban értenénk a párunkat, tán nem is szeretnénk annyira.
Az a baj, hogy ez a d'Arzipazzi elég idegesítő egy figura. És ez tiszta sor, ez nem véletlen. Panaszkodik, hogy ő úgy képzelte, szelleme frissessége teljében lesz a képben jelen, de sajna aggkori állapotában, azaz minden döccenő nélkül került át a festménybe. A közbeni visszaemlékezések ráadásul világossá teszik, hogy e sienai nemesember élete olyan úri gáláns hobbikról szólt, mint a csábítás, a különféle játékok meg a kardcsörgetés. Az erotika, a szex érdekli a vén kecskét, a női nem, és persze a nagypolitika, hogy melyik állam melyik uralkodója kivel és éppen ki ellen. Jóérzésű olvasó egyszerűen képtelen ezzel a fazonnal kicsit is azonosulni. És ő mesél, minden alakot ő ír le, s még ha vannak is szerethető szereplők a különböző epizódokban, csak azután tudjuk megkedvelni őket, ha lehántottuk róluk a sivár mázt, amit ez a fazon rájuk kent.
De hát ennek a könyvnek sajnos éppen ez a lényege. Van ez az elkényeztetett ösztönlény, aki a 18. század végéről nézi a világot, pontosabban Lengyelországot. Márpedig éppen a romantika, a 19. század változtat itt meg mindent. Ezt mi magyarok tudjuk jól. 19. század előttien nem lehet érteni, hogy nagy közösségek hazát akarnak maguknak, országot. Anélkül csak gazdag családok vannak, akik különböző méretű birtokokat uralnak. Legyen az egy birodalom, vagy csak egy nagyobb gazdaság, hisz minden uralkodó több címet birtokol, több ország vagy terület ura, ahogy egy kisebb nemes több falué. Ebből a romantika előtti nézetből az egész hazafogalomnak nincs nagy jelentősége.
És akkor még ehhez jön hozzá a bunkóságunk. Fogalmam nincs, hogy szegény lengyeleket hogyan dobálták a századok. Márpedig itt fejezetenként lépünk előre egy életnyit. Még Napóleon a téma, aztán már lehet is gondolkodni a szabad tőkeáramláson. Nekünk magyaroknak azért az értésben van némi könnyebbségünk. Egyrészt ez az elmúlt kétszáz év általánosságban Európából is érthető, nagy léptékben mindenképpen, másrészt viszont mi ugyanabban a térségben létezünk. Azért persze közben könnyebbséget jelent, ha az ember felüti az aktuális legjobb lexikont, és pár névnek, eseménynek utánanéz.
(A műveltebbek előnyben vannak.)

Van ez a hiúságtól, önnön fontosságától pukkadozó paprikajancsi, és éppen egy ilyen idegesítő muksótól kell végighallgatnom a lengyelség elmúlt kétszáz évének történetét?!
Hogy másszak ki ebből, hogy bizonyítsam, ez egy zseniális alkotás. Egyrészt már mondtam, másrészt viszont tény, van A Mester és Margarita vagy A száz év magány, amelyek andalítóan csodálatosak. De sokkal több a fájdalmas vagy egyenesen elviselhetetlen klasszikus. A szép meséket jobban szeretjük, ezért sem adtam ennek a kis írásnak azt a címet: Kétszáz év magány. Pedig a még az elején szereplő hírneves névsorból Márquez sem hiányozhat. Ugyanis mesélőnk tényleg magányos. Otthonától, korától és értékrendjétől távol bámul a világba, s éppen ez a nagy csavar: hogy ő cseppet sem szerethető. Így nem kell Bartnak heroikusan csepegő hőstörténelmet írnia. Megmaradhat a távolságtartás, lehet végre kicsit tiszteletlenül beszélni, de mivel ezt úgyis egy tahó digó teszi (tehát nem egy hontárs író), ezért akinek szeme van, az látja, mekkora hős a legátlagosabb, legszürkébb lengyel is. És mind, az összes, azok is, akik egymással szemben állnak, vagy ha éppen öten mondanak ötfélét, azok is. Meg a lengyelországi zsidó, német és orosz is. Bárki, aki odakeveredik, hőssé válik. Ez az, ami kiszúrja a szemünket.
(És nagyon vicces, hisz ezt a szerethetőséget emlegeti Balázs Géza állandóan az elviselhetetlenül alpári Szlengbloggal kapcsolatban.)
Ez van, ez a Bart egy „vén bohóc” képében károgva zengi a lengyel dicshimnuszt.
----
Andrzej Bart: Rien ne va plus
Eredeti cím: Rien ne va plus. Poprzeczna Oficyna
Fordította: Pálfalvi Lajos
512 oldal, 2800 Ft
Európa, 2005
ISBN 963 07 7771 1

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.