A banalitás maximuma

Ez a Háy János baromi banális egy alak. Csak mondja, írja ezeket a banális mondatokat, és abból felépülnek ezek a banális történetek, amelyek banális emberek banális életéről szólnak.
Én meg olvasom, és nem bírom letenni. Te jó ég, az egyik egy családi nagybácsi, a másik a szomszédom, aztán az egyik volt csajom, és aztán, nebassz, ez én vagyok... Na jó, még talán kimászom ebből a jellemhibából.
Ezek kortárs novellák.

Kortársnak lenni csak annyit jelent, hogy manapság él az író. De írhat egyébként történelmi regényt, fantasztikusat, vagy olyan magas művészi értékűt, amivel iskolát teremt, de minimum skatulyát. Ezek a novellák azonban nem csak itt és most születtek, hanem ezek az itt és most.
Mintha lenne egy digitális fényképezőgép, amivel az ember kiáll az első sarokra, és megfontolatlanul, kiválasztás nélkül fotózza az első húsz embert. Kiből csak a feje látszik, kiből csak a rohanása, na jó, tökéletesen részletgazdag kép is készül - de ma csinálták, s nem a szépiás műtermi technika eredményezte őket.

Négy részre vannak szétpasszintva a művek. De mind az emberi kapcsolatokról szól. (Persze, miről másról...)
A cím ugyan próbál megvezetni, hogy minimum hűtlenségesdi a téma, de nem csak. Mert van tipikus szinglicsaj, az apaszemélyéről túl későn fellibbentett lepel miatt megboruló anya-lány kapcsolat, meg olyan férfi, aki nem félrekúrást titkol el, hanem rákot. Szóval ez tényleg a kapcsolatokról szól. És persze jó negatív az egész. Lehúzós. Porból lettél, és porrá lész, s ha abban bíztál, hogy közben nem a porban vagy, akkor most vége. Ott vagy, és még annyira jó az egész, hogy nincs is kedved kimászni.

Közben meg egyfolytában arra próbálok gondolni, hogy én bonyolultabb vagyok, az életem nem ilyen lapos gondolatok gyűjteménye. De Háy János meggyőzőbb. Vonulnak ezek a könnyűnek tűnő szavak, és olyan a morajuk,  mint a mamutcsordáé:
Szimpla vagy, szimpla vagy, minden szimpla...

A novella a regényhez képest olyan, mint a gyors kézirajz a festményhez képest. Viszont most, e könyv olvasása során jöttem rá, hogy a több száz munkaórában a szorgalom és a kitartás sok mindent képes ellensúlyozni, de a percnyi, órányi munkából tökéleteset kihozni csak a zseni képes. Ahogy a Picasso kalandjaiban Picasso felvázolja az aktot...
Na jó, nem akarom megsérteni az írót. Nem tudom, hány óra van egy novellában. Viszont mivel a sorsképek teljesen leegyszerűsítettek, és nagyon lendületesek, egységesek, semmiképpen nem a minuciózus ötvöstermékek jutottak eszembe.

A harmadik részben a budapesti hidakhoz csatol pár oldalban egész sorsokat. Van, ahol kedves, de többnyire inkább kegyetlen, de mindenütt olyan, mintha a Maxwell-egyenletekig tisztázná le az életet. Ez van, ez a négy rész.

Mert van egy negyedik.
Itt a hagyományos magyar novellához tér vissza. Lemegy vidékre. A föld, a szántás, a halál. Ezek a novellák irodalmibbak.
Persze, én Pesten élek, és elevenebb bennem a tér az első három részből. Ez a negyedik inkább Móricz et al. Mintha ez a világ már nem is létezne, vagy nem így. Szóval az utolsó rész talán nem kortárs, hanem az irodalmi hagyományokba jobban rögzített történetek sora. Vagy tényleg ilyen, ami nem város? De az is lehet, hogy Háy Jánosnak is múlt a vidék.
Ráadásul a Szilveszter című zárásért bármelyik nyugatos ölne.
---
Háy János: Házasságon innen és túl
242 oldal, 2800 Ft
Új Palatinus Könyvesház Kft., 2007
Negyedik kiadás
ISBN 978-963-9578-90-6

A bejegyzés trackback címe:

http://konyvelmeny.blog.hu/api/trackback/id/tr321583668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.